Öröm, boldogság – elégedettség? (1. rész)

Nézőpont – 2020. augusztus 3., hétfő | 13:25

Minden ember vágya az öröm és a boldogság elérése és lehetőség szerint a fenntartása. A Makkai László görögkatolikus pap honlapján megjelenő sorozatban Krasznay Mónika pasztorálpszichológus ír a témáról.

Gyakran történik hivatkozás a Kr. e. 4. században élt és tevékenykedett görög filozófusra és tudósra, Arisztotelészre, aki szerint az emberi élet végső célja a boldogság (eudaimonia). Hívőként némi korrekcióval azt mondhatjuk, hogy a végső cél az Istennel való egység, az üdvösség, bár kétségtelen, hogy a kinyilatkoztatás ígéretei alapján ez is boldogság, méghozzá olyan, amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szíve meg sem sejtett, és ami nagyon fontos: nem emberi erőfeszítés eredménye, hanem a teremtő Isten készítette. Ez a tudat, hit pszichikai szempontból tehermentesítheti az embert a boldogság biztosítására irányuló túlzott erőlködéstől, és megkönnyebbülést jelenthet annak tökéletes voltát illetően.

De mi is az öröm és mi a boldogság, ha már két, különböző szavunk van rá? Minden bizonnyal van létjogosultsága az egyéni, eltérő értelmezéseknek. Annyi bizonyos, hogy nem is olyan könnyű a kettő között különbséget tenni, s ha a definíciók szerves része egyfajta felfokozott érzelmi állapot, akkor az is belátható, hogy egyik sem bizonyul tartósnak. Sokkal inkább hosszabb-rövidebb ideig tartó pillanatokról, időszakokról lehet szó, talán az öröm esetében még inkább.

A valóságot duálisnak érzékelő elme, tudat számára pedig ehhez az is hozzátartozik, hogy csak akkor vagyunk képesek az örömre, boldogságra, ha ezek ellenkezőjére: a boldogtalanságra és szomorúságra is. Ha ezeket is „megengedjük” magunknak, s nem akarunk mindenáron az elkerülésükre törekedni. Márpedig felgyorsult, fogyasztói mentalitású, posztmodern társadalmunknak egyik velejárója, hogy a szenvedést nemcsak hogy teljesen száműzni akarjuk, de mindezt a lehető leggyorsabban akarjuk. Van már instant kávénk, instant levesünk, vannak azonnal ható forte, sőt ultra forte fájdalomcsillapítóink a test számára. Akkor miért gondoljuk, hogy ez a gyorsaság, azonnaliság nem érvényesül a lelki életünkben is? Vagy például kapcsolatainkban? (Nem akarunk hosszan kitérni, de egy megjegyzés idekívánkozik: ahogy a gépek, technikai eszközök rövid élettartamra vannak tervezve, és a javításuk egyre jobban kimegy a divatból, ugyanúgy az emberi kapcsolatainkat is áthatja ez a szemlélet. Ami elromlik, ahelyett hamarabb „veszünk” másikat, cseréljük le, mintsem megjavítjuk. S ne higgyük, hogy az Istennel való kapcsolatunkat ez a szemlélet érintetlenül hagyja: ha Isten nem segít azonnal vagy általunk megszabott időre és módon, hajlamosak vagyunk elvetni őt is.)

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a szenvedés, a boldogtalanság ellen lehet és kell is küzdeni. Nem életellenes, mazochista beállítottságot kívánunk preferálni (bár a mazochizmus is örömre, boldogságra törekvés). De a pszichés-mentális törvényszerűségen nem lehetünk úrrá: amilyen mértékben képes valaki megélni az élet egyik pólusát, olyan mértékben lesz része a másikban is. Gondoljunk csak ezzel kapcsolatban Jézus hegyi beszédében a boldogságmondásokra! (Mt 5,3–12; Lk 6,20–26).

Mivel minden ember törekszik a boldogságra, örömre, vizsgáljuk meg azt is, hogy milyen módon teszi ezt, és ennek a módnak mi az alapkoncepciója, ami motiválja a törekvéseket.

Ebben a tekintetben – kissé erőltetetten ugyan, de mégis megfigyelhetően – két részre oszthatjuk az emberiséget: az úgynevezett nyugati és keleti típusra. Ezek a típusok nagyjából a földrajzi elhelyezkedéssel is egybeesnek (Európa, Észak-Amerika, illetve Ázsia), de nem feltétlenül és nem kizárólagosan, mert sokkal inkább a mentalitásukról van szó.

A nyugati ember mentalitására inkább jellemző az, hogy a boldogságot (és az örömet) is feltételekhez köti, míg a keleti kevésbé vagy egyáltalán nem. Ez azt jelenti, hogy a nyugati ember a szocializációs útja során megtanulja és kondicionálódik arra, hogy a boldogságot feltételekhez kösse: valaminek az eléréséhez, megszerzéséhez, tehát boldog lesz, ha… Ez arra sarkallja az embert egész életében, hogy keresse az újabb és újabb öröm- és boldogságforrásokat. Ha sikerül ezeket megtalálni, akkor szerencsés, de ha nem, akkor szenvedni fog.

A keleti típusú emberre ezzel szemben ez a kondicionáltság kevésbé jellemző. Hajlamos a boldogság állapotára úgy tekinteni, mint amelynek nincsenek feltételei, mint amelyben bármikor, bármely körülmények között, vagy éppen ezek ellenére része lehet. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy szüntelenül örvendezik, és folyamatosan egy felfokozott, eufórikus állapotban él, főleg nem jelenti azt, hogy a körülményei mindig boldogságra adnának okot. Ha a körülmények hatással is vannak a lelkiállapotára, nem uralják azt teljesen. E habitus kialakulására minden bizonnyal hatással volt és van a buddhizmus egyik alapvetése, Buddha négy nemes igazsága, ami szerint a szenvedés elkerülésének egyik alapvető módja, hogy felismerjük: a szenvedést a valódi, belső éntől való eltávolodás, az önvalón kívül esőkkel való azonosulás, a vágyakozás és a valamihez, valakihez való ragaszkodás okozza. A szenvedés megszüntetésének nyolcrétű ösvénye annak leírása, miként szabadulhat meg az emberi tudat ezen tévedésektől és végső soron a kondicionáltságától. Pszichológiailag könnyen belátható, hogy ha a tudat felismeri, hogy boldogságának akadálya legfőképpen saját programozottsága, akkor már csak e helytelen kondicionáltságot kell megszüntetni.

(A cikket folytatjuk.)

Forrás: Krasznay Mónika/Pasztoral.hu

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria