Orosz dráma, francia könnyedség – Szabó Marcell zongoraművész zenei ellentétekről és fesztiválokról

Kultúra – 2020. március 29., vasárnap | 16:57

Jóllehet a koronavírus-járvány kérdésessé tette a következő hetek, hónapok kulturális programjainak megvalósulását, a legkülönbözőbb területeken működő előadók rendületlenül készülnek a jövő kihívásaira. Szabó Marcell zongoraművésszel, az őszi Orosz Zenei Fesztivál alapítójával többek között az orosz zenéről, Lisztről és a Budapesti Tavaszi Fesztiválra szánt estjének tematikájáról beszélgettünk.

– Gyakran kérdeztek erről, úgyhogy sokszor elmondtam, hogy egyáltalán nincsenek orosz gyökereim. Nagy szívfájdalmam, hogy eddig még csak nem is jártam Oroszországban. Ezt orvosolva reményeim szerint idén sikerül kijutnom, és először Moszkvába megyek. Nem is érzem igazán autentikusnak, hogy ilyesmiről beszéljek, amíg bele nem szippantottam az ottani levegőbe. Egyébként tizennégy éves koromban kezdődött a Rachmaninov mániám, ami aztán folyamatosan az orosz zene iránti rajongássá terebélyesedett. Mi lehetett a lelki alapja? Az elmúlt évszázadok az orosz népet is alaposan megtépázták, ezért talán a hasonló léthelyzet, a kölcsönös történelmi tapasztalás, a „közelség” miatt mi mintha jobban értenénk őket. Könnyen rá tudunk hangolódni erre a zenei világra. Nem véletlen Csajkovszkij, Rachmaninov és a többiek nagy népszerűsége itthon. Az orosz zenére, és különösen a romantikusokra, a késő romantikusokra jellemző melankóliára a magyar lélek nagyon rezonál. Jobban, mint mondjuk a mediterrán vidékeken élők, ahol az emberek sokkal felszabadultabbak. 

– Az orosz művészet egyéb területeivel is foglalkozik, például a nagy orosz irodalommal is árnyalja a róluk kialakított összképét?

– Vonatkozó irodalmi ismereteim még hiányosak, de mindazok alapján, amit tanulmányaim és későbbi olvasmányélményeim során megismertem Dosztojevszkijtől Csehovig, úgy érzem: az orosz irodalom ugyanazt közvetíti, amit az orosz zene. Lélekdrámákat, amelyeknek alapérzései a megpróbált, sokszor sanyarú lét, a szenvedés… Az orosz irodalmat és a zenét egyaránt áthatja a melankólia, a lélek gyötrődése, ami hozzánk is annyira közel áll.  

– Úgy tudom, régebben legalábbis az a hír járta, hogy például az akadémiai zenetörténet-oktatásban nem, vagy alig szerepelnek a népszerű orosz szerzők. Van, aki Rachmaninov életművét elintézi annyival, hogy „szalonzene”. Változott valamennyire ez a fajta lesajnáló, valójában az önálló véleményformálástól tartó, mindig igazodó „szakmai" sznobériából fakadó hozzáállás?

– Sajnos ezt én is tapasztaltam. De ez nem csak a Zeneakadémiára volt igaz, a komolyzenei életben is általánosították ezt a nézetet. Szerintem az utóbbi évtizedben sokat javult az orosz romantikusok megítélése. A zenészek, oktatók, zenetörténészek sokszor abból indultak ki, hogy kik voltak azok, aki zeneileg újat alkottak, újat hoztak. Leegyszerűsítve a legnagyobb újítókat tekintették a legnagyobb zeneszerzőknek. Persze Bach, Beethoven, Wagner nem kétséges…     

– Ez így van, ugyanakkor ilyen alapon – a kérdés persze költői – mit keres a kánonban mondjuk a minden zenei műfajban átütő, saját stílust teremtő Csajkovszkij vagy a szárnyait bontogató, az I. szimfóniájával már tabukat döntögető Mahler fölé helyezve a korszerűnek semmiképpen sem mondható, a klasszikára visszatekintő, nagyrészt „tét nélküli" Brahms?  

– A magam részéről soha nem értettem a rangsorolgatást. A zenetörténészeket kellene kikérdezni, hogy a „konzervatív romantikusok” akkor miért is vannak ott, ahol. Sajnos zongoratanároknál is előfordult, hogy egy-egy szerzőre azt mondták: „B kategóriás”, ami többek között Rachmaninov és Dohnányi vonatkozásában is elhangzott. Ez a megítélés azonban változik, ami a hangversenyek műsorából is kitűnik. Ha megnézzük a koncertkalendáriumokat, például Rachmaninov-művek egyre többet szerepelnek a programban. Egyetemistaként, tíz évvel ezelőtt még úgy kellett vadásznom, hogy fővárosi szinten egy hónapban legalább egyszer kifogjam valahol. Most már nem így van, és ezt jó látni.      

– Most egy Liszt-programos estre is készül. Vele kapcsolatban mi a helyzet? Ha nagy újítókról beszélünk, Lisztre ez mindenképpen igaz. Őt viszont talán más szempontból nem kezelik a helyén. Tegyük hozzá, nem itthon, inkább a tengeren túl.  

– A zongoravirtuóz Liszt a maga idejében rocksztárnak számított. Mára pedig számos intézményt, világversenyt, fesztivált rendeltek a nevéhez. Liszt szerintem megbecsült szerzőnek számít. Németekkel, osztrákokkal, szlovákokkal versengtünk érte, de nekünk ott az az ütőkártya, hogy jóllehet alig beszélt magyarul, ő mindig és mindenhol magyarnak érezte és vallotta magát. Jómagam a nemzetköziségével együtt is a magyar kultúra részeként tekintek rá. És nem is érzem, hogy el lenne hanyagolva.

– Akkor inkább úgy fogalmaznék, hogy hatalmas életművének gazdagságához mérten csak „rész szerint” ismert.

– Ez igaz. A szerzeményeinek elképesztő nagy számához viszonyítva valóban szűkös az a darabkör, amit a nagyközönség ismer tőle. Számomra például a tán legnépszerűbbnek tartott művei, a magyar rapszódiák érdekesek a legkevésbé zeneileg. Ezek a közönség kegyeit kereső és a fantasztikus virtuozitását csillogtató darabok a kor popslágerei voltak. Én jobban szeretem az újító szándékú, más hangvételű, kicsit elvontabb, elmélázóbb kompozícióit, amelyek a lelke felé mutatnak. Ilyen melankolikus, álmodozóbb Liszt-darabokat játszom a közelgő koncertemen is. Mondhatjuk, hogy Liszt megalapozta, megelőlegezte a 20. századi atonális zenét, de megjelent nála az impresszionizmus is. Élete második felében elképesztő dolgokat írt. Egy-két művével kapcsolatban még mindig vakarják a fejüket a zenészek is.

– A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében a Pesti Vigadóba tervezett koncertjére ellentétes hangulatú és stílusú darabokkal készül: Debussy impresszionista vibrálású műveivel Muszorgszkij monolitját, az Egy kiállítás képeit állította szembe. Gondolom, tudatos „feszültségkeltésről” van szó. 

– A program úgy állt össze, hogy az Egy kiállítás képei esetemben bakancslistás darab volt. A múlt évben megtanultam, és most szeretném minél több helyen eljátszani. Monumentális, félórás mű, mint egy Liszt-szonáta. Technikailag talán – egy halom Rachmaninov után – már nem annyira nagy kihívás, de vannak igen kényelmetlen részei. Muszorgszkij nem volt nagy zongorista, és ez átjön a kottaírásán: nem igazán vette figyelembe, hogy egy előadó számára mi kényelmes. Rachmaninovnál vagy Lisztnél hiába van sokkal több hangjegy a kottában, érezhető, hogy ők zongoristaként komponáltak, és mindaz, amit leírtak, kellő gyakorlással lejátszható. Az Egy kiállítás képeiben nagyon sok az olyan állás, ami nem kifejezetten nehéz, de a kéznek nem kényelmes. Muszorgszkij kicsit az az eset, mint Schubert, aki ugyancsak híresen rossz zongorista volt, és akinek a zongoradarabjai szintén nem annyira nehezek, ám sokszor kényelmetlenek.

A képekben való gondolkodás és a francia zene, azon belül is különösen Debussy szeretete indított el abba az irányba, hogy őt válasszam Muszorgszkij mellé. Ez arra is jó, hogy kicsit ellensúlyozzak, és balanszban tartsam a lelkivilágom a mély tónusú, nagyrészt drámai orosz zenével való foglalkozás közben. Némi általánosítással élve a francia zene majdnem az orosz ellentéte: könnyedebb, világosabb, áttetszőbb, nem annyira a mélybe, inkább felfelé visz. Muszorgszkij valós festményeket megörökítő, címekkel ellátott, impresszionista elemeket is felvillantó műve igazi programzene, csakúgy, mint Debussytől a Képek és a Gyermekkuckó, úgyhogy ezek a szálak is összekötik az esten elhangzó „történetes” darabokat.

– Végül ejtsünk néhány szót az idei Orosz Zenei Fesztiválról. Hol tart a szervezése?

– Nagyon készülünk a következő, a korábbiaknál már kicsit hosszabb és még gazdagabb programra. Tavasszal szeretnénk is sajtótájékoztatót tartani az addigra megjelenő magazinnal. A bővülő budapesti, illetve a debreceni játszóhelyeken túl a tihanyi apátság új koncerthelyszínünk lesz. Idén ünnepeljük Csajkovszkij születésének száznyolcvanadik évfordulóját, úgyhogy az ő életműve kiemelt szerepet kap. A Zeneakadémián ugyancsak zajlanak az előkészületei egy jövő tavaszra tervezett másik projektemnek. Egy egynapos koncertsorozatról van szó, amely kicsit az említett vigadós koncertemre és az orosz fesztiválra is rezonál majd. Ismert és kevésbé ismert francia szerzők műveit vonultatja fel a különlegességekre is nyitott, érdeklődő hallgatóknak.

Fotó: Kondella Misi

Pallós Tamás/ Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. március 22-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria