Összhangba hozni a szeretetet az igazsággal – Pápai Lajos püspök előadása a reformációról

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Bevezetőjében a főpásztor emlékeztetett rá, hogy a reformáció 500. évfordulójára készül a protestáns világ Magyarországon is, és elmondta, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia részéről ő kapta a megbízást, hogy megfigyelőként jelen legyen a Reformáció Emlékbizottság munkájában.

Természetesen mi nem ünnepeljük az 500 évvel ezelőtti szakadást, a nyugati kereszténység megosztottságát. Inkább emlékezünk, és bűnbánó lélekkel keressük egyrészt a kiváltó okait, hiszen ahogy XXIII. János pápa mondta: a felelősség megosztott, másrészt keressük az egység útjait és lehetőségeit – mutatott rá Pápai Lajos.

Majd kiemelte: a Reformáció Emlékbizottság vizsgálja mindazokat a tudományos, kulturális és egyéb eredményeket is, melyeket a protestáns egyházak Magyarországon elértek – például az oktatás területén –, amelyek által a magyar kultúra, művelődés szerves részeivé váltak.

A győri püspök elmondta, teológusként őt elsősorban a reformáció vallási oldala érdekli, és az, hogyan és miért lett a reformból reformáció? Előadásában egy neves, de hazánkban kevésbé ismert francia teológus, Louis Bouyer egyéniségének és munkásságának bemutatása segítségével vázolta fel a problémát.

Louis Bouyer 1935-ben, 22 évesen lett evangélikus lelkipásztor. Négy évvel később otthagyta lelkipásztori szolgálatát, és felvételét kérte a katolikus egyházba. Oratoriánus szerzetes lett, majd 1944-ben pappá szentelték. A párizsi Institut Catholique tanára volt, 2004. október 23-án halt meg. Temetésén tanítványa, Lustiger párizsi bíboros, érsek azt mondta róla: „… a legkevésbé konformista volt a legtradicionalistábbak között.”

Pápai Lajos részletesen ismertette Louis Bouyer Du protestantisme à l’ Eglise (A protestantizmustól az egyházig) című, Párizsban 1954-ben megjelent könyvét, melyben a szerző nem önmagáról, nem katolizálásáról vall, hanem mindenekelőtt bemutatja a reformáció pozitív elveit.

Bouyer, aki protestáns volt, belülről ismerte meg a protestantizmust, nemcsak az elméleti, de a megélt protestantizmust is. Leírja, milyen előítéletekkel találkozott a katolikusoknál a protestantizmussal szemben. Például: „A protestáns az, aki nem hisz a Szűzanyában, a szentekben, a valóságos jelenlétben…”; „Minden protestáns pápa – Bibliával a kezében…” A teológus szerző leszögezi: könyve azért íródott, hogy megmutassa, „más dolog van a hiteles protestantizmusban, mint egy féktelen individualizmus, és főleg tagadó individualizmus”. Művében főleg a megélt protestáns vallásosságra hivatkozik, és arra figyelmeztet, hogy mi katolikusok nem érzékeljük azt a lényeges dolgot, hogy leghitelesebb fiai számára a protestantizmus nem egy tagadás, hanem egy állítás, egy pozitív keresztény állítás. A szerző felteszi a kérdést: „Hogy van az, hogy annyi protestáns hisz és él keresztényként, nem protestantizmusuk ellenére, hanem abból eredően?”

Pápai Lajos itt emlékeztetett rá, hogy a leginkább elterjedt teológia a 16. században a skolasztika dekadens, nominalista irányzata volt, amely lerombolta azokat az elveket, amelyekre Szent Tamás építette hagyományos tanítását Isten és az ember aktivitásáról az üdvösség megszerzésében. A nominalista teológia uralkodott egy olyan világban, ahol a vallás nem tűnt másnak, mint vallási gyakorlatok tömegének: elmondandó imádságok, megszerzendő búcsúk, tisztelt ereklyék… s mindezekben főleg az ember által végzett aktusok voltak láthatóak, amelyekhez az isteni segítséget hozzá lehetett adni, de csak hozzáadni.

1513 táján – a Római levél olvasása közben – egy új intuíció átvezette Luthert a kétségbeeséstől a győzedelmes ujjongásba. Eddig úgy dolgozott üdvösségén, mintha az az ember műve lenne, amit Isten egyszerűen csak megkoronáz vagy teljessé tesz; most felismerte – egy eddig félreismert evidencia káprázatos bizonyosságával –, hogy az üdvösség: Isten műve. Az előadó püspök felhívta a figyelmet: Szent Tamás sem tanított mást! Heinrich Denifle OP a 19. század végén nehézség nélkül mutathatta be, hogy a középkori teológiában, főleg Szent Tamásnál, az üdvösségről szóló tanítás keretében ezek a tévedések világosan el voltak ítélve. Luther azonban egy olyan szellemi atmoszférában nőtt fel, amely a legkevésbé sem volt tomista.

Pápai Lajos elmondta, Louis Bouyer sorba veszi könyvében a protestantizmus elveinek pozitív állításait, melyekhez a leghűségesebb protestánsok ragaszkodnak és melyek nemcsak igazolhatók, de azokat igaznak és szükségesnek kell tekinteni, magának a katolikus tradíciónak a nevében is.

Ezek a következők:
– az üdvösség tiszta, ingyenes kegyelme, Jézus Krisztusban, közvetítve egyedül a hit által, és abban az értelemben, hogy semmilyen más út ebben a közvetítésben nem lehetséges a hiten kívül, sem a hit mellett;
– a hit általi megigazulás, szubjektív oldalát tekintve, amely feltételezi, hogy nincs igaz keresztény vallás, csak ha élő és személyes;
– Isten abszolút szuverenitása, Igéjének szuverenitása, ahogy a sugalmazott Írások azt tartalmazzák.
Ezek a princípiumok a protestantizmus szívét jelentik.

Louis Bouyer szerint mindezek tükrében fel kell tenni a kérdéseket: Az egyház miért vetette el a reformot, ami ilyen elvekre épül? Milyen negatívumok keveredtek ebbe a reformba, hogy az egyháznak el kellett vetnie a pozitív elvek ellenére?

Pápai Lajos rámutatott: egyrészt a fent említett pozitív elvekhez egy negatív csatlakozott: Isten, amikor üdvözít, nem változtat meg semmit bennünk, betakar minket, mint egy kabáttal, de ugyanazok maradunk alatta. A polemikus lendület elragadta a reformátor Luthert olyan állítások felé, amelyeket a rendszerezők felhasználhattak a második protestáns generációtól kezdve, így fixálva az új tanítást: „A kegyelem üdvözít minket függetlenül minden változástól, ami bennünk történne, úgyhogy valójában semmiféle változás nem történik, nem is történhetne, nem is kell, hogy történjen, az ellenkező állítás botrányos lenne, és lerombolása minden igaz kereszténységnek, stb…”

Másrészt Luther – és főleg a protestáns skolasztika Luther után – elavultnak és a hit számára károsnak jelentett ki minden emberi „cselekedetet” kivétel nélkül: a külső „cselekedetek” mellett a lélek belső érzelmeit is, egészen Isten szeretetéig. „Mert a hit, hogy üdvösséghozó legyen, nem produkálhat, nem kell produkálnia »cselekedeteket«.” Ezért utasították el a skolasztikus megfogalmazást: „fides caritate formata”.

Bouyer könyvében kiemelte: „Még napjainkban (vagyis 1954-ben) is egy híres lutheránus teológus egy egész könyvet írt, hogy bizonyítsa, hogy egy olyan megigazulásnak az elvetése, amely magába foglalna bármilyen módon is valamiféle Isten-szeretetet, amelynek az ember az alanya, ez a lutheránus doktrína csúcsa.”

Harmadrészt negatívum a szentségek minden objektív értékének és általában minden kegyelemeszköznek az elvetése.

Ha jelen van a hit, jelen van az üdvösség, de nincs semmi az üdvösség dolgában, aminek valamiféle léte lenne magán a hiten kívül, és a hit nem bírhat tartalomként egy önmagát transzcendáló tárgyat. Ebből eredően a szentségek, az egyház, a definiált dogmák csak jel értékűek, szükségszerűség és saját tartalom nélkül.

Analóg dialektika alapján Isten szuverenitása az ember összezúzását, haszontalanságát, nem-létét, lehetetlenségét jelenti, részéről minden aktivitás nem-kívánatos voltát, hogy „érdemet” szerez, bárhogyan is értjük azt.

Ezek után Louis Bouyer felteszi a kérdést: Honnan erednek ezek a tagadások? Majd leszögezi: az, hogy ezek lényegében már az első protestáns generációtól megfogalmazódtak, nem kérdéses. „A legkevesebb, amit mondhatunk – írja –, hogy a pozitív és negatív állítások között nincs szükségszerű kapcsolat. Sőt, az Újszövetség, az egész keresztény ókor, melyek biztosan megerősítik a pozitív állításokat, nemcsak egyáltalán nem támogatják, hanem többé-kevésbé egyértelműen elítélni látszanak mindazokat a tagadásokat, melyek hozzájuk keveredtek.”

„Amilyen erősen állítja a lehetetlenségét az ember minden pozitív hozzájárulásának üdvösségét illetően a kegyelem előtt, a kegyelmen kívül vagy a kegyelem mellett, az Újszövetség ugyanolyan kategorikus, hogy lehetséges magának a kegyelemnek a termékenysége, szükségszerű termékenysége az emberben üdvössége számára” – folytatja Bouyer.

De akkor mégis, honnan jönnek ezek az elemek? A francia teológus szerint „létezik a kidolgozott protestáns teológia számára egy lehetetlenség, hogy elfogadja azt, hogy Isten képes legyen valamit adni az embernek oly módon, hogy azt az ember effektíve birtokolja, és ugyanakkor az ajándék az Ajándékozóé maradjon.” Az egész mögött egy olyan világnézet áll, amit a reformátorok nem a Bibliában találtak, nem is ők találták ki; az egész mögött a késő skolasztikus teológia legdekadensebb vonulata áll, mégpedig a nominalizmus.

Ám azt is látnunk kell, hogy a reformáció katolikus vitapartnerei is ugyanabban a nominalista teológiában nőttek fel, azért is beszéltek el egymás mellett, s lehetetlen volt számukra a valódi dialógus, a reformáció pozitív elveinek elismerése is. Ez jól kitűnik Luther és Erasmus vitájában.

Erasmus írásának címe: De libero arbitrio. Luther erre való válaszának címe már jelzi a gyógyíthatatlan félreértést: De servo arbitrio. Louis Bouyer rámutat: Erasmusnak, ahogy Luthernek is, azt mondani, hogy Isten és az ember együtt cselekszenek a megigazulásban, szükségszerűen azt jelentette volna, hogy Isten és ember közös cselekvése olyan, mint amikor két ember húzza ugyanazt a szekeret. Innen jött aztán Luther számára – mivel ő újra felfedezte, hogy mindent a kegyelem „csinál” az üdvösségben – annak szükségszerűsége, hogy az ember nem csinál semmit. Erasmus viszont meg akarta tartani a tradíció másik aspektusát, vagyis hogy az üdvösség valóban a miénk, s ez magával hozza saját „cselekedeteinket”. Ezért számára az a szükségszerűség, hogy Isten nem tesz meg mindent, hogy a kegyelem „csak” egy külső segítség, és nem a sajátosan üdvszerző aktivitás forrása, amelynek a mienknek kell maradnia.

Ezekkel ellentétben például Szent Bernát számára – ahogy az egész hiteles tradíció számára – egyik értelemben Isten az, aki mindent tesz, és egy másik értelemben az embernek kell mindent tenni, mert mindent sajátjává kell tenni, de abszolút nem képes semmit sem tenni, ami jelent valamit az üdvösség számára, csak a kegyelemtől való teljes függésben.

Pápai Lajos előadásában ismertette a „katolikus reform” történetét a trentói zsinattól (1545–63) kezdve az I. vatikáni zsinaton át egészen a II. vatikáni zsinatig. A katolikus egyház a trentói zsinaton fogalmazta meg válaszait a reformáció által feltett kérdésekre. Azonban, ahogy a főpásztor rámutatott, a zsinat mindenekelőtt a protestáns tanításokkal szemben fogalmazta meg a katolikus egyház hitét és tanítását, ezért egyoldalú maradt. De megkezdődött általa a katolikus megújulás.

Az előadó emlékeztetett, a II. vatikáni zsinat után (mely zsinatnak a témában talán leglényegesebb döntése a Dei Verbum dogmatikus konstitúció volt) óriási volt a lelkesedés minden oldalon. Látványos gesztusok és kijelentések követték egymást. De az is nyilvánvaló volt, hogy ez így nem lesz tartós. És hamar elérkezett a csalódás ideje, mikor elhangzott, hogy „az ökumenizmus lelassult”, „kifulladt”, stb. Pápai Lajos szerint: inkább elkezdődött az elmélyültebb teológiai párbeszéd.

A győri püspök kiemelte: az ökumenikus mozgalom, a párbeszéd komoly eredményeket hozott. A katolikus–protestáns kapcsolatot illetően emlékeztetett rá, hogy II. János Pál pápa így fogalmazott Ut unum sint kezdetű enciklikájában: „A katolikus egyház a II. Vatikáni Zsinattal visszafordíthatatlanul elkötelezte magát arra, hogy az ökumenizmus útját járja.” Az előadó ezt követően felsorolta a témában megjelent fontos dokumentumokat, kiemelve köztük a leglényegesebbet, a katolikus egyház és a Lutheránus Világszövetség által 1999. október 31-én Augsburgban aláírt dokumentumot a megigazulásról. Ebben ez olvasható: „A megigazulás tanát illetően a Lutheránus Világszövetség és a Katolikus Egyház együtt kijelentik: »A megigazulásról szóló tanítás megértése – ahogy ez a Közös Nyilatkozat előadja – mutatja, hogy létezik egy konszenzus a megigazulásról szóló tanítás alapvető igazságaiban, lutheránusok és katolikusok között.«”

Pápai Lajos felhívta a figyelmet arra, hogy az elért eredmények további párbeszédre köteleznek minket, hiszen még szép számmal vannak megoldatlan kérdések, például a Szentírás, a Tradíció és Tanítóhivatal kapcsolata, az apostoli szukcesszió, a szentségek, az Eucharisztia.

A győri megyéspüspök előadása végén rámutatott: az ökumenikus párbeszéd első lépcsőfoka az, hogy ismerjük egymás hitét, teológiáját, és ebből eredően azt – gátlás nélkül – fejthetjük ki egymás előtt.

Az ökumenikus kapcsolatokban sajnos eluralkodott egy tévesen értelmezett udvariasság, amikor csak közömbös dolgokról beszéltünk egymás előtt, vagy olyan igazságokról, melyekben már egység van. Így aztán azokról a dolgokról, melyekről nem beszéltünk, mások azt hitték, hogy „már feladtuk őket” – tette hozzá Pápai Lajos.

Majd Jean Guitton francia akadémikus szavaival zárta előadását: „A századvég ökumenizmusa szükségképpen feszített lesz. Mert itt arról van szó, hogy a szeretetet összhangba kell hozni az igazsággal. És ez csak egy módon lehetséges: az igazság kölcsönös szeretete által.”

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír