Ötven éve volt az első úrvacsora az űrben

Lehet, hogy a katolikusok és protestánsok máshogy hívják – Eucharisztia, illetve úrvacsora – és nem pontosan értenek egyet Krisztus jelenlétének természetében e szentség – vagy sákramentum – gyakorlása során. De felekezetektől függetlenül egyetértés mutatkozik abban, hogy a világűrben is van helye.

Az űrbeli vallásgyakorlás elég korán nehézségekbe ütközött. Az űrverseny két kezdeti játékosa közül a Szovjetunió esetében ugyebár a vallás fel sem merülhetett (napjaink Oroszországában persze már ortodox papok áldják meg az űrrakétákat). Gondolhatnánk, hogy a másik nagyhatalom, Amerika (amelynek Függetlenségi Nyilatkozatában a Teremtőtől kapott elidegeníthetetlen jogokról esik szó) asztronautái zavartalanul fordulhattak Istenhez. Pláne, hogy olyan helyekre készültek eljutni, ahol nem járt még ember. Nem így gondolta ezt „Amerika leggyűlöltebb asszonya”, az ateista aktivista Madalyn Murray O’Hair, aki (sikertelenül) beperelte a NASA-t, miután az Apollo 8 űrhajósai 1968 karácsonyán a Biblia nyitó sorait olvasták fel a teremtésről egy közvetítés során, arra hivatkozva, hogy az az egyház és állam elválasztásának elvébe ütközik. Az ő megközelítése akkoriban korántsem számított mainstreamnek, a NASA mégis kissé túlreagálta a dolgot, és óvatosságra intette az űrhajósait.

Az első holdbéli úrvacsorát ezért nem közvetítették. Az eseményre egyébként még azelőtt sor került, hogy emberi láb lépett volna a Föld kísérőbolygójára. Történt ugyanis, hogy 1969. július 20-án Neil Armstrongnak és Edwin „Buzz” Aldrinnak az Apollo 11 holdkompjának landolása után várakoznia kellett egy óráig a kiszállás előtt regenerációs és felkészülési céllal. Aldrin presbiter volt a houstoni Webster presbiteriánus gyülekezetben, és előzetesen különleges engedélyt kapott, hogy élhessen úrvacsorával az űrben. A közösséget egyébként az „asztronauták gyülekezetének” is nevezik (a tagok jelentős része tudós vagy mérnök, és ez összefér a hitükkel), ahol egyébként évente megemlékeznek a Földtől 250 000 mérföldre történtekről. Mielőtt a holdraszállók kiléptek volna a Nyugalom tengerének nevezett holdi területre, Aldrin először a földi személyzethez szólt, néhány pillanatnyi csendet kérve mindenkitől, azt is javasolva, hogy mindenki a saját módján adjon hálát a történtekért. Ezután kitöltötte a bort a kehelybe, azt és a kenyeret magához vette, illetve olvasott a Szentírásból:

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” (Ján 15, 5)

Armstrong csendben figyelte, de nem vett részt. A From the Earth to the Moon című  minisorozatban láthatjuk is pár percben, hogyan is történhetett mindez.

Visszaemlékezésében Aldrin kitért arra, hogy Kolumbusz is hasonlóan ünnepelte partraszállását az Újvilágban. Visszatekintve azt is leírta az űrhajós, hogy ma már nem biztos, hogy úrvacsorával ünnepelne. Bár számára mélységesen jelentős élmény volt, az egész emberiség (a keresztények mellett a zsidók, muszlimok, animisták, agnosztikusok és ateisták) nevében landoltak a Holdon. Az Istennek való hálaadásnál jobb módot nem tudott, amellyel kifejezhette volna az Apollo 11-hez köthető élményt.

1994-ben három katolikus űrhajós élt Eucharisztiával az Endeavour űrhajó fedélzetén. Számukra is különleges élményt jelentett. A szentségvétel után csendben meditáltak, amikor egy vakító fehér fény borította be a láthatárt és a kabint. A felkelő Nap sugarai voltak, és ezt jelként tekintették, Isten gyengéd megerősítésének, hogy az imént egyesültek vele.

A vallást a (köz)életből kiszorítani igyekvő törekvések miatt napjainkban újabb és újabb viták alakulnak ki az űrkutatás és hitgyakorlás kapcsán: pár éve Jézus nevének használatát korlátozták egy belsős hírlevélben a NASA-nál, néhány hónapja pedig többen azért kiáltottak alkotmánysértést, mert a NASA-főnök egyik beszédében megemlítette kereszténységet.

Forrás és fotó: Szólj be a papnak!

Magyar Kurír