Vértesaljai László jegyzete a Charlie Hebdo elleni merénylet margójára

Nézőpont – 2015. január 13., kedd | 10:42

Múlt héten, január 7-én a Charlie Hebdo szatirikus hetilap székhelyén történt vérengzés tizenkét ember életét követelte. Vértesaljai László jegyzetét közöljük.


„Csak azt feledném, azt a franciát…” – tör fel bennem egy verssor Pilinszkytől a párizsi vérengzés feletti döbbenetemben. S éppen francia! Nézem a képet, s látom a földön fekvő francia rendőrt, amint megsebesülten a pár másodperce kapott lövéstől most felemeli a fejét és utolsó erejével két kezét feltárja. Álarcos merénylőjére néz. Mint egy bárány! Könyörög. Az életéért. Nem fontolgat semmit, ideje sincs erre, ősi ösztönös életmentés! Mindannyian így cselekszünk: védjük az életünket. Neki a szemei beszélhettek, a szemei. Az arcban mindig ezt keressük, és elvéthetetlenül szembesülünk a másik szemével. Vonz. Odavonz!

Ahmed Merabet-nek hívták, 42 éves francia muzulmán rendőr, akit éppen a Párizs 11. kerületében fekvő szatirikus hetilap védelmére rendelt a parancsnoka. Nevének jelentése „dicséretre méltó”. Ismerhette a Koránból a Próféta tiltását: „Muzulmán muzulmánra nem emel kezet.”

Az ő kezének mozdulata – sokáig, alaposan és megrendülten nézem – olyan, mint az enyém a szentmisém, az ima során, mint az ókeresztény „orans”, imádkozó figuráké itt, Róma katakombáiban, akik az Istent, az egyedül dicséretre méltót dicsérték. Hallom a francia szót: „Seigneur, prends pitié!” – „Uram, irgalmazz!”

Csak ebben bízom, ebben a tekintetben, mely az álarcos arc szemeiben megérinthette a még tisztát, a még romlatlant. Mert meggyőződésem, hogy az egészet nem tudjuk elrontani magunkban. Most valahol a 42-es út melletti erdőben tág pupillákkal keresi a kiutat, a túlélést. (A jegyzet január 9-én, az elkövetők menekülésének idején készült – a szerk.) Akármi is lesz, azt a tekintetet, a földön fekvő Ahmed rimánkodó tekintetét soha ne feledje! Égjen bele a szívébe, lelkébe, perzselje, égesse, és ott teremjen conversiót, megtérést! Tudja meg azt is, hogy kit lőtt agyon, így szemtől szembe! Bennem az éjszakai eszmélés csendjében fölbukkan annak az embernek a szempárja, aki 2006. október 23-án a Múzeum körúton rám lőtt. Nyolcvan méterről, álarcban, elrejtőzve, névtelenül, gyáván. Azóta sem lépett elém. Csak a szemére emlékszem, ahogy célzott, ahogy rám tartotta a fegyverét. A dördülésig hittem, hogy nem fog lőni. De lőtt! És eltalált egy könnygázlövedékkel. A zászlóm nyele mentett meg.

Ez a párizsi terror most más, mint szeptember 11-e, más a tekintet szempontjából. Ott nem lehetett szembenézni azzal a háromezer ártatlannal, de itt – ahogy a képen látjuk – legalább ezzel az eggyel igen! És mi ismerjük az Arany-balladából Ágnes asszony mérhetetlen kínját, mely a tébolyultságig sodorja őt.

Ezt a megtérést kérte másnap, csütörtök reggeli szentmiséjén Ferenc pápa. Nem hiszek másban. Azt gondolom és várom is: fogják el, állítsák bíróság elé, nézzen szembe szörnyű tettével, és büntessék is meg érte, a törvény szerint. De a szíve megtérését csak az a könyörgő szempár adhatja meg…, az Isten nevében. Ez a haldokló utolsó fegyvere, a kicsiké, a bárányoké: könyörgő tekintet. Eleouszia!

Azok ott hárman azt kiabálták: „Allah akbár!” „Isten a legnagyobb!” Hiszem és vallom, Isten a legnagyobb – az irgalomban, akármilyen nagy bűntett fölött. Dives in misericordia!

Fotó: Salzburg.com

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria