Párbeszéd a liturgiáról: Kezdet és vég

Az Egyház a zsidó ünnepi rend közvetlen örököseként felkarolja az embernek a napok váltakozásához, a Hold mozgásához, a Nap járásához és az évszakok váltakozásához kötött, ciklikus időtapasztalatát. A ciklikusan visszatérő időt egy egyedülálló esemény ünneplésének terévé alakítva kiszabadítja az örök visszatérés nyomasztó fogságából: újra és újra ünnepli a Jézusban az Atya akaratából megvalósuló üdvösséget, amely ma is tovább él köztünk a Szentlélek által. Először hétről hétre emlékezik meg a húsvét-eseményről: ez az Egyház létét megalapozó, megújító vasárnap. Majd évről évre, húsvétról húsvétra, később karácsonyról karácsonyra, visszatérően átéli a hit nagy titkait a megtestesüléstől a feltámadásig. Így születik meg az egyházi év. Az Istenre való folytonos emlékezés látható gesztusaként a kiemelt napszakokban újra és újra megáll, hogy őt dicsérje, neki adja vissza életét: így jön létre a zsolozsma imádsága.

Az ember időtapasztalatának ugyanakkor fontos része a linearitás: valahonnan jövünk, vándorolunk, és utunk egyszer csak véget ér, de a létünk nem céltalan bolyongás. A zsidó-keresztény ember hite saját útját és családja, népe vándorlását az üdvösség egész emberiségre kiterjedő, nagy vándorútjának egészében, annak történelmi idejében helyezi el. Az emberi időt, mivel annak folyásában nyilvánul meg Isten cselekvése, az üdvösség vagy éppen az üdvösségtől való eltávolodás idejeként tartja számon. A kezdeteket, a dolgok semmiből való létrejöttét Isten művének, teremtésnek ismeri el. És Istennel haladva az úton őbenne hiszi és reméli ennek az útnak – a sajátjának és az emberiség ágas-bogas útjának – végét, beteljesedését, értelmét.

Jeremiás próféta így énekel erről: „Tudom, Uram, hogy az ember nem ura élete útjának, és a rajta járó nem maga irányítja lépteit!” (Jer 10,23) Az egyes ember életének piciny ösvényét, ami a fogantatással indul, a szentségek becsatornázzák az üdvösség nagy főútvonalába. A keresztség ennek jelentős és döntő lépése: a feltámadott Krisztus jele alá helyez bennünket. Életünknek húsvéti irányt, tengelyt ad: értékes kiindulópont a jövőnk számára. Ez a jövő állandó újdonsággá lesz (vö. Róm 6,4), amelyet bizalomban élünk. A jelen megkívánja az igent, a megkeresztelt ember elkötelezettségét. Ezen a húsvéti úton és az úton járók közösségében tart meg és erősít meg az Eucharisztia, és erre az elkötelezettségre tesz pecsétet a bérmálás. A kiengesztelődés szentsége újra és újra lehetőséget ad arra, hogy életünket Isten a tévutakról az üdvösség útjára vezérelje. A betegek szentségében az értünk szenvedett és feltámadt Krisztus lesz szenvedéseink útitársa és gyógyítója. A házasságban a keresztségi élet egyfajta útja, a szövetség, míg a papság szentségében egy tisztség formájában gyakorolt, de ebben a keresztségi életben kibontakozó szolgálat szentelődik meg. A szentségek az üdvösség reményét adják a halálra készülő embernek az utolsó nagy átmenet előtt: ezért is hívják a haldoklóknak kiszolgáltatott Eucharisztiát (amit megelőzhet a feloldozás és a betegek olajával való megkenés) viaticumnak, útravalónak.

Az örök üdvösségbe torkolló út a halálon át vezet: a keresztény temetés a gyász, a búcsú ideje, amikor az emberi testnek megadjuk a végtisztességet, és helyt adunk az elmúlás szomorúságának. De nem hallgatjuk el azt a reményünket, hogy Isten, akinek kezdeteinket, teremtésünket köszönhetjük, értelmet ad véges, töredékes napjainknak, és az örök mában várja földi útját bevégző életünket. Ahogyan a húsvéti vigíliában mondjuk: ő a kezdet, és ő a vég.

Kép: catechistsjourney.loyolapress.com

Magyar Kurír