Plébániai munkatársak találkozója Nagyváradon

A II. vatikáni zsinat buzdítását – „A közösségi élet jól látható példája a plébánia, mely a különböző embereket összefogja és bekapcsolja az egyház egészébe. Az egyház közösségein belül annyira szükséges a világi Krisztus-hívők, férfiak és nők munkája, hogy nélküle a legtöbb esetben sem lehet teljesen eredményes a lelkipásztorok apostolkodása” – követve megszervezett találkozón a plébániai alkalmazottak és munkatársak – kántorok, sekrestyések, harangozók, egyháztanács tagok – közül 140 személyt hívtak meg.


A találkozó első fele a püspöki palota dísztermében zajlott, ahol Böcskei László megyéspüspök beszédében hangsúlyozta: a feloldódás és semmiképp nem valamilyen tudományos képzés a rendezvény célja, s külön öröm számára, hogy erre a húsvét utáni időszakban kerítenek sort, hiszen a jelenlévők nem csupán elvégeznek valamit saját magukért vagy másokért, hanem az Úristen nevében, az ő küldetésében cselekszenek, szolgálnak.

Az egybegyűltek a regisztrációnál egy-egy papírból kivágott falevelet kaptak, melyre a rendezvénnyel kapcsolatos gondolataikat írták fel, s amelyek aztán fel lettek ragasztva egy életfára/családfára. Ennek jelkép értékéről Braun Enikő és Lakatos Attila beszélt a Püspöki Hivatal képviseletében, magyarul és románul. Mint elhangzott: az örök fejlődésre, megújulásra és egyúttal az összetartozásra szerették volna felhívni a figyelmet, hiszen ahogy az életfa ágain található leveleknek, úgy minden családtagnak, illetve plébániai közösségnek is megvannak a maga személyes történetei, ezek mégis egymásba fonódva egységet alkotnak, és összetartó erejéből bontakozik ki az az egész, mely minden alkotóelemének van hivatása és küldetése.


Pék Sándor esperes a Szentírást segítségül hívva elmélkedett az egyházi dolgozók identitásáról úgy, hogy arra kérte a jelenlevőket: lélekben járják végig Szent Péter nagyheti útját. Gondolatmenetében kiemelte, mennyire fontos, hogy az érdeklődésük középpontjába Istent helyezzék, milyen nagy szükség van az Úr kegyelmére és arra, hogy kitartsanak Krisztus mellett, és úgymond a szemébe nézve engedelmeskedjenek neki, hiszen kész volt értünk meghalni, a mi bűneinkért feláldozni önmagát.

A szünet után a szolgálattétel alapelveiről és gyakorlati vetületeiről esett szó, továbbá beszámolók hangzottak el. A találkozó lezárásaként a résztvevők a székesegyházban imádkoztak, hogy felvállalt szolgálatukkal a föld sója és a világ világossága legyenek, útravalóul pedig a már említett fát ábrázoló lapot kaptak, egy Loyolai Szent Ignác-idézettel: „Taníts engem igazi nagylelkűségre. Taníts engem úgy szolgálni Téged, ahogy Te megérdemled. Adni, számolgatás nélkül. Harcolni, de nem figyelni a sebekre. Dolgozni, de nem a pihenést keresve, és semmi mást nem várni, mint a boldog tudatot, hogy teljesedett szent akaratod”.


Fotó és videó: Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye

Magyar Kurír