Raniero Cantalamessa megtartotta idei első adventi beszédét az Apostoli Palotában

A kúria bíborosai, püspökei és papjai mellett jelen voltak a szerzetesrendek legfőbb elöljárói és helyetteseik is. A szónok e mostani sorozatában a Szentlélekről elmélkedik Igyuk a Lélek józan mámorát címmel, mely valójában Szent Ambrus püspök hajnali himnuszának egyik sora.

„A II. vatikáni zsinat 50 évvel ezelőtti bezárásának megünneplésével véget ért a zsinat utáni időszak első szakasza, és most nyílik a következő. Ha az első fázist a zsinat »befogadása« jellemezte, akkor az újat a kiegészítés és az integrálás jellemzi, más szóval, újra kell olvasnunk a zsinatot a megtermett gyümölcsei fényénél” – kezdte a kapucinus atya a beszédét.

A zsinat utáni időszak legfőbb újdonsága az egyház teológiájában és életében egy pontos névvel írható le: Szentlélek. A zsinat, noha nem mellőzte a Lélek műveit, de arról szinte mindig csak futólag beszélt, anélkül, hogy központi szerepét kiemelte volna – fogalmazott a szónok, és Yves Congar neves zsinati teológusra emlékeztetett, aki a Szentlélek zsinati értelmezéséről azt mondta, a zsinat beszélt róla több helyütt is a szövegekben, de csak úgy, mint ahogy porcukrot hintünk a süteményre: az azonban nem válik igazában a tészta részévé. 

Az enyhülés azonban megkezdődött – folytatta a szónok –, és Szent XXIII. János pápa megsejtése, hogy a „zsinat az egyház számára egy új pünkösd”, valójában a zsinat után tudott megvalósulni. A jövő évben ünnepeljük a katolikus egyházban a karizmatikus mozgalom elindulásának ötvenedik évfordulóját. A Szentlélek és a karizmák ébredésének az egyházban ez az egyik legfontosabb jele, hiszen a zsinat előkészítette számára a talajt. XVI. Benedek pápa 2012-ben megállapította: „A zsinat utáni korszak történetét nézve lehet felismerni az igazi megújulás dinamikáját, mely sokszor az élettel teli mozgalmak váratlan formáiban jelent meg, és amely érinthetővé tette az egyház kimeríthetetlen életképességét”.

Ezzel egyidejűleg a Szentlélek megtapasztalása az egyház életében ösztönzőleg hatott a teológiai reflexióra is. Megsokszorozódtak a Lélekről szóló tanulmányok: Congar, Rahner, Mühlen, von Balthasar katolikus oldalról, míg a lutheránus oldalról Moltmann és Welker írtak jelentős műveket. Az egyházi tanítóhivatal részéről II. János Pál pápa Dominum et vivificantem kezdetű 1982-es enciklikája jelzi ezt a megújult Lélekre való figyelést. Cantalamessa utalt Karl Barth református teológusra is, aki pályája vége felé tett egy provokáló és egyszerre önkritikus megjegyzést, mely a jövőbe tekintve egy másféle teológiát sejtett meg, mégpedig a „harmadik fejezet” teológiáját.

Érdekes módon ugyanezt jelezte előre a jezsuita Karl Rahner is – tette hozzá a kapucinus szerzetes. – Az említett „harmadik fejezet” természetesen a Hiszekegy harmadik fejezetére utal, mely az Atya és a Fiú után a Szentlélekről szól. Itt nem a hagyományos teológia helyettesítéséről van szó, hanem annak segítéséről és megerősítéséről. Ez abból indul ki, hogy a Szentlélek nemcsak tárgya a teológiának, hanem a pneumatológia, vagyis a Lélekről szóló tanítás az az atmoszféra, légkör, melyben az egyház az életét és benne a teológiai kutatást folytatja.

Az új teológiai tájékozódást nemcsak dogmatikai, hanem történelmi szempontok is igazolják. Ehhez pedig meg kell vizsgálni, hogy a 381-es nícea-konstantinápolyi hitvallás hogyan született, vagyis fordítva kell olvasni, a végétől az elejééig, hátulról és alulról indulva. A hitvallás ugyanis a fogalmi tisztázás végső fázisát tükrözi, ahová a megfontolások eljutottak, de nem számol magával a folyamattal.

A Hiszekegy jelenleg az atya és teremtő Istenből indul ki, halad a Fiú és az ő megváltó műve felé, és így érkezik az egyház életében tevékeny Szentlélekhez. A hit útja valójában a fordított utat követi: a kiindulás a Szentlélek pünkösdi megtapasztalása, mely arra vezette az egyházat, hogy felfedezze, ki is valójában Jézus Krisztus, és mi is az ő tanítása. Aztán főként Pállal és Jánossal Jézustól továbbindulva elérkezik az ő Atyjáig.

A Pápai Ház szónoka Nagy Szent Vazult idézte példaképpen, aki ezt tanította: „Isten megismerésének az útja az egyetlen Lélekből ered, az egyetlen Fiún át egészen az egyetlen Atyáig; megfordítva, természetes jóság, megszentelődés a természet szerint, eredés az Atyától, az Egyszülött által, egészen a Lélekig. Ez tükröződik a Veni Sancte himnuszunkban is: »Általad tudjuk az Atyát, és ismerjük – adjad – a Fiút; és ki kettejüknek Lelke vagy, tebenned higgyünk végtelen! Ámen!«”

Ez azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy a Hiszekegy nem jó, hogy nem tökéletes, vagy hogy meg kell változtatni. A Hiszekegy nem tud más lenni, mint ami most. De az olvasási módját meg tudjuk változtatni. Vehetjük azt úgy, ahogy van, vagy pedig mi is végigjárjuk az utat. Olyan ez, mintha mi magunk mennénk föl a Sínai-hegyre, vagy pedig elfogadnánk annak a beszámolóját, aki már megjárta azt.

Beszéde záró részében Raniero Cantalamessa az említett „harmadik fejezet„ – „Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben” – rövid értelmezését adta: a Hiszekegy Ura maga Jézus Krisztus, az itt szereplő Úr szó valójában a Szentlélek isteni természetére utal. A Szentlélek, amikor az Istennel személyes kapcsolatba kerülünk, azért tud bennünket megszentelni, mert ő maga is Isten. A Szentlélek eredéséről szólva a szónok visszautalt a nagyböjti beszédére, melyben éppen ezt fejtegette, majd beszédét azzal zárta, hogy a Hiszekegyünket folyamatosan kell kiegészíteni azokkal a felismerésekkel, melyekre éppen a Lélek vezet el bennünket, a Jézustól kapott ígéret jegyében: Ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír