Sajgó Szabolcs SJ: Mindenkinek a saját értékeit kell megtalálni, abban növekedni, szolgálni

– Majdnem egy évet töltöttél Belgiumban, mielőtt 1982-ben beálltál jezsuitának. Hogyan indult ottani életed, és mit csináltál ez idő alatt?

– A megérkezéskor menekültstátuszért folyamodtam. Az eljárás során elég volt arról a hátrányos megkülönböztetésről beszélni, amit akkoriban sok hívő átélt Magyarországon; fölkínáltak egy rövidített utat, de nem akartam könnyítést azért, mert pap vagyok. Át akartam élni azt, amin mindenki más átmegy. Gyakran eszembe jutnak akkori tapasztalataim, különösen a Jezsuita Menekültszolgálat rendi felelőseként. A leuveni katolikus egyetem Muzslay István SJ vezette kollégiumában laktam, vallásfilozófia órákra jártam, szabadidőmet pedig a trappistáknál töltöttem, hogy megismerjem őket. Amikor aztán letelt az élethivatásomról szóló döntés előtti fél év várakozási idő, amit még Magyarországon szabtam magamnak, elmentem tíz napra a luxemburgi bencés monostorba imádkozni. Mit ad Isten, ott találtam Jálics Ferenc jezsuita atyát egy csoport fiatallal. Átbeszéltem vele a hivatásomat, és máig tartó barátság kezdődött köztünk.

– Az ő személyén kívül mi fogott még meg a rendben?

– Kamaszként ateista lettem. Tizenhét évesen aztán volt egy mély belső tapasztalatom, amitől megváltozott az életem. Arra gondoltam, ha olyan a világ, amilyennek megtapasztaltam, akkor erről beszélnem kell másoknak. Már a szemináriumi évek alatt foglalkoztatott a szerzetesség és a misszió. Magyarországon akkor csak kifejezett tanítórendek létezhettek, de az az élet nem vonzott. Szent Ignác élete viszont megfogott. Az ignáci lelkiség rugalmassága, hogy mindenkinek a saját értékeit kell megtalálni, és abban növekedni, szolgálni – ezt a magaménak éreztem.

– Végül hivatalosan mikor jöttél haza?

– 1989-ben a rendi vezetés azt javasolta, várjak még egy-két évet. Azt válaszoltam, hogy most kell bekapcsolódni az új indulásba, nem lenne jó várni. Másodszor a budapesti szerkesztőség felállításának szándékával jöttem 1989 júniusában Nagy Imre újratemetésére, hivatalos meghívással. A sok külföldi díszvendég egyikeként a Hősök terén, majd a temetőben érzékeltem közvetlen közelről a változásokat. Harmadik jövetelem már a hazatelepedés volt 1990 január elején. A Nyugati pályaudvarnál lakott Morlin Imre SJ akkori provinciális. Január 17-én költöztettem át a Mária utcába, s ekkor a lelkemre kötötte: „Szabolcs, írd be a naptáradba, hogy a magyar jezsuita provinciális a mai napon tér vissza oda, ahonnan elűzték negyven éve.” Az ő lakása lett A Szív szerkesztősége.

– Az új kezdeményezések mellett 1990-ben az volt a kérdés, mi legyen a régi jezsuita intézményekkel. Mi alapján dőlt el egyiknek-másiknak a sorsa?

– 1991-ben megjelent a törvény a volt egyházi ingatlanok helyzetének rendezéséről. A visszaigényléssel engem bízott meg a provinciális. Keveset tudtunk elérni, hiszen abban az időben sokan akartak kisebb-nagyobb vagyonra szert tenni, akár a törvény ellenére. Több ingatlant valamilyen helyi jó célra akartunk biztosítani, sikertelenül – például Dunakeszin a Szentjánosbogaraknak, vagy Kalocsán a volt gimnáziumunknak. De volt, ami sikerült: egyik volt ingatlanunk Kaposváron az egyházmegyéé lett, egy másik Nagykapornakon pedig a helyi önkormányzat idősotthonaként működik. Ma ott csak a temető őrzi az emlékünket, huszonkét jezsuita sírral. Az egyik fejfa különös feliratát hadd említsem meg: „Anonymus SJ.” Így: Anonymus….

Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás és fotó: Jezsuita.hu; szerzetesek.hu

Magyar Kurír