Sr. Johanna-Andrea OCD: Szent Teréz válaszol – Hogyan imádkozzunk? 3.

Ima. – Vajon kinek mit jelent? – Szóban elmondott vagy énekelt, kötött vagy kötetlen imát? Gondolatokat Istenről? Szavak nélküli dicsőítést a lélegzés ritmusában? Jelenlétet annak számára, Aki van? – Minden ima, ami személyes kapcsolatba hoz Istennel. Befelé figyelünk és megszólítjuk Őt, aki már réges-régen a nevünkön szólított, amikor létbe hívott. Az Övéi vagyunk (vö. Iz 43,1). Szeretnénk odabent élni Nála, Aki bennünk lakozik. Hogyan tegyük?

Erre ad választ Szent Teréz A belső várkastély című művében.

„Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott” (Ter 1,31). A látható világ szépsége Teremtőjét tükrözi, s benne a legjobban az ember, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett (vö. Ter 1,26). A látható valóságot azonban, mely véges, messze felülmúlja az ember bensőjében rejlő láthatatlan valóság a maga végtelenségével. Létezésünk első pillanatától fogva bennünk lakozik a Szentháromság egy Isten, aki Atya, Fiú, Szentlélek, és mi „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28). Véges földi létünkben a Végtelenre vagyunk irányítva. Ahhoz, hogy ez személyes tapasztalatunkká válhasson, be kell lépnünk önmagunkba a valódi imádság kapuján át; abba a belső világba, melyben Ő bennünk rejtőzik. – „Valóban, rejtőző Isten vagy te…” (Iz 45,15) – elrejtőzik a szívünk mélyén, mintegy visszahúzódik, és engedi, hogy rátaláljunk, ha keresésére indulunk.

Szent Teréz egy csodálatos várkastélyhoz hasonlítja az ember bensőjét, amelyben sok lakás és szoba van, s amelynek közepén lakik a Király, aki megalkotta ezt a várkastélyt. Szentünk minden erejével azon van, hogy meggyőzzön bennünket: ne csupán kívül éljünk, az anyagi világban, hanem elszántan vegyük a bátorságot, és lépjünk be belső várkastélyunkba, ahol maga Isten vár, hogy találkozzunk Vele.

Szent Teréz elsősorban a kegyelem állapotában élőkhöz szól, akik rendszeresen táplálkoznak az Egyház szentségeiből. Beljebb szeretné vezetni őket Krisztus misztériumába azáltal, hogy az imát és az életet egységben szemlélve, egy sajátos utat tár föl előttük a személyes istenkapcsolatra. Minőségi keresztény életre hív, amelyben beengedjük Istent életünk minden területére. Így mindaz, ami velünk és bennünk történik, tudatosítja: értelme és célja van a látszólag értelmetlen történéseknek is, mert Isten kezében tart, és ezek által is vezet, formál, ha engedjük. Egyszerű nyelvezettel írja le a benső élet fokozatos útját, melyen valóban találkozhatunk a szívünkben az egy igaz Istennel, aki az őt szeretőknek kinyilatkoztatja magát (vö. Jn 14,21). Szentünk folyamatosan hangsúlyozza az emberi erőfeszítés fontosságát a kegyelem segítsége mellett: a mi részünket is hozzá kell tennünk belső átalakulásunkhoz. Mindannyiunk számára lehetséges az a belső út, amelyről A belső várkastélyban olvasunk, bármilyen életállapotban, hivatásban élünk. Meg vagyunk hívva a személyes istenkapcsolatra, amelyet Szent Teréz egy mély barátsághoz hasonlít.

Ám mindnyájunknak más és más ösvény vezet a Célhoz. Személyre szabottan kapjuk a kegyelmeket, és meglátogathat az Úr olyannal is, amelyben Szent Teréznek nem volt része. S fordítva is igaz: nem kell feltétlenül azokra a kegyelmekre várnunk, amelyeket ő kapott. A benső zarándokút főbb állomásai és jellemzői azonban közösek, az eszközök is azok, melyek segítségével egészen biztosan jó úton járunk.

Buzdít bennünket, hogy akarjuk a szemlélődést, mint Istennek olyan ajándékát, mely által növekszik bennünk a szeretet Őiránta és felebarátaink iránt. Akarjuk ezt a szemlélődést, melyben tapasztalható módon éljük meg az egyesülést a Szentháromság egy Istennel. Ha a kegyelem állapotában vagyunk, akkor egyesülten élünk Vele, a szemlélődésben ugyanakkor egzisztenciális tapasztalattá válik ez a tény, és egészen személyes lesz az Istennel való kapcsolatunk. Ám figyelmeztet bennünket Szent Teréz, hogy ne törekedjünk a szemlélődésre, vagyis ne akarjuk azt kikényszeríteni az Úrtól, hanem tegyük meg, ami rajtunk áll, és a többit bízzuk Őrá. Éljük a szemlélődés előfeltételeit: a szív tisztaságát, az isten- és a felebaráti szeretetet, valamint mindazt, amit az első három lelki lakásban jó tanácsként olvasunk. Ennyit tehetünk mi a kegyelemre támaszkodva a szemlélődésért.

Az ima célja azonban nem az, hogy szemlélődőkké váljunk, hanem hogy önzetlen szeretetből legyünk együtt Istennel, aki Atya, Fiú, Szentlélek. Ha az imádkozó teljesen Őrá hagyatkozik, és elfogadja, amit kap, vagy nem kap, akkor jó úton jár. Krisztust akarjuk követni, „aki a rá váró öröm helyett elszenvedte a keresztet” (Zsid 12,2). Szent Teréz számára nincs nagyobb egyesülés Istennel, mint ha megegyezik akaratunk az Övével. Éljünk a hitben, és ne akarjunk különleges lelki élményekben részesülni! Ha valakinek megadatik ilyen, adjon hálát érte, de semmiképpen se kérje, mert nem tudja, mit kér – írja Szentünk (BV 2.8). Az a veszély is fennállhat, hogy önmagát keresi az imában, és már nem Istenre irányul, hanem saját magára, oly módon is, hogy az ajándékokra összpontosít, melyeket kapni szeretne. A valódi imában megtanulunk önzetlenül szeretni, amikor már a Másik lesz a fontos, és Neki akarunk örömet szerezni, azt nézve, mit szeretne Ő.

A kérdés: vállaljuk-e azt a belső zarándokutat, amely elvezet Őhozzá? Ne számítsunk könnyű terepre, mert „Szűk a kapu és keskeny az út, mely az életre vezet” (Mt 7,14). Ám nem leszünk egyedül ezen az úton, mert Krisztus – már az első lépésnél – csatlakozik hozzánk. Ha mi erőfeszítést teszünk a kegyelemre támaszkodva, akkor Ő belénk önti erejét, és kapunk Tőle minden napra annyi eledelt, amennyire szükségünk van, hogy ennek az ételnek erejéből bejárhassuk az Utat, aki Ő maga (vö. Jn 14,6).

Forrás: Kármelita nővérek, Marosszentgyörgy

Magyar Kurír