Sr. Johanna-Andrea OCD: Szent Teréz válaszol – Hogyan imádkozzunk? 4.

Megszentelt élet – 2020. december 5., szombat | 17:32

A marosszentgyörgyi kármelita nővérek és a Jel Kiadó közös gondozásában megjelent a sorozat negyedik kötete. Az első és második rész Avilai Szent Teréz önéletrajzát kíséri végig, a harmadik és negyedik A belső várkastély című művét. A most megjelent könyv a belső várkastély hatodik-hetedik lakását mutatja be oly módon, hogy az olvasó konkrét segítséget meríthessen saját belső életéhez.

Noha minden lelki lakásban kap az ember valamit a tarisznyájába, melyet aztán mindenhová magával visz, ám a hatodik lakásban történik meg az a fordulat, amelyre az első öt lakásban készült: alter Christusszá válik, Jézus fölviszi magával a Golgotára, Vele együtt meghal, és mintegy „másik” Krisztussá lesz a kegyelem révén. Meghal benne a régi ember, hogy megszülethessen az új (vö. 2Kor 5,17), aki Krisztus képmása, az Atya fogadott gyermeke a Szentlélek által. „Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve az Istenben” (Kol 3,3). A hatodik lakásban történik meg ez a fordulat, ezért a belső várkastély leírásában ez a lakás a legterjedelmesebb. A megannyi kegyelem, amelyről itt Szent Teréz ír, Isten vigasztalásai, mellyel erőt önt teremtményébe, és biztosítja őt arról, hogy minden pillanatban vele van. A szemlélődésnek lehetnek kísérőjelenségei (például a látomások, hallomások), de ezek nem lényegi részei az Istennel való bensőséges kapcsolatnak, így a szemlélődésnek sem.

A hatodik lakásban számtalan megpróbáltatás éri mindazt, aki e belső zarándokutat vállalja: hosszan tartó megszólások, betegségek, meg nem értettség (közvetlen környezete, illetve barátai részéről). Nagy fájdalmában úgy tűnik neki, mintha soha nem tapasztalta volna Isten jelenlétét. Összeomlani látszik minden, ami eddig biztosnak tűnt. Mindezekben megéli Jézus elhagyatottságát a kereszten. – „…a bennünk lévő régi ember vele együtt keresztre lett feszítve…” (Róm 6,6).

Az emberi lélek jegyese: a Fiú, Jézus Krisztus. Az Atya pedig egyszerre csak érzékelhetően megadja neki a szellemi eljegyzés nagy kegyelmét a Szentlélekben, melyben egyértelműen biztosítja, hogy örökre egymásban fognak élni. „Mert eljegyeztelek titeket egy férfinak, hogy tiszta szűzként vezesselek Krisztushoz” (2Kor 11,2) – írja Szent Pál a korinthusiaknak. Ezzel a hetedik lakás küszöbéhez érkezett az imádkozó, s a remény ellenére most még inkább reménykedjen (vö. Róm 4,18), és legyen állhatatos a megpróbáltatásokban, mert hamarosan megtapasztalhatja a szellemi házasság kegyelmét, ha továbbra is tudatosan Őbenne marad.

Szentünk a selyemhernyó hasonlatával él: az első lelki lakástól kezdve szövi a hernyó (az emberi lélek) azt a gubót (házat), amelyben aztán meghal (a régi ember), hogy egy gyönyörű szép pillangónak (az új embernek) adjon életet. A hatodik lakásban pedig megtörténik a csoda, az isteni Nap, Jézus Krisztus hatására, aki az emberi szív mélyéről olyan meleget áraszt, hogy valósággal kicsalogatja a pillangót az új életre. Beviszi őt a Király a saját lakásába, ahol megüli vele a menyegzőt. Nem mintha már ne lett volna eddig is Vele, hanem most ez a valóság tapasztalhatóvá válik a hitben az ember számára.

A szellemi házasságban az imádkozó szinte folyamatosan tapasztalja az Istenben való életet. A fájdalomnak és hiányérzetnek semmi jele sincs, hiszen immáron számára is tapasztalhatóan övé a Minden, és ezért itt már csaknem teljesen megszűnnek az elragadtatások. A hetedik lakásban élő sem válik azonban valamiféle ember feletti emberré. Ember voltából adódóan továbbra is hibázik, bocsánatot kér, és megbocsát. Adott esetben beleütközik emberi korlátaiba, melyek segítik őt az igazságban járni, hogy újra meg újra tudatosítsa: Isten kegyelme által az, aki (vö. 1Kor 15,10). Tapasztalhatóan Istenben él, és Isten őbenne, de törékeny cserépedényben van ez a kincse, hogy a nagyszerű erőt ne magának tulajdonítsa (vö. 2Kor 4,7), és szerető együttérzéssel legyen mások iránt.

Az ember szelleme szinte folyamatos békét élvez a Királynál, képességei (értelem, akarat) azonban újra meg újra visszatérnek a külső lakásokba küzdeni. Elkerülhetetlen a jóért folytatott harc, mivel még a földön él. Ezentúl is szenved kísértéseket, de olyannyira be van töltve Isten szeretetével, hogy nem kíván mást, csak Őt. A béke és öröm a Szentlélekben immár osztályrésze, amelyet folyamatosan élvezhet, kisebb megszakításokkal, mert néha az Úr rövid időre ismételten megengedi, hogy az ember szelleme is a hetedik lakáson kívül harcoljon képességeivel együtt. Őáltala, Ővele és Őbenne küzd. A szeretet életét éli, és minden szeretet, amit tesz, az által, Aki magához vonta őt végtelen irgalmában. Hosszú és fáradságos az út idáig, de megéri belevágni, és a kegyelem erejében vállalni a küzdelmeket, hogy alkalmassá váljon az ember ennek a titoknak befogadására, amely olyan ajándék benne, amit csak ki kell bontania.

Szent Teréz többször hangsúlyozza, hogy az Úr mindenkinek megadná a szemlélődés kegyelmét, ha az ember készen állna annak befogadására. „Így hát, közületek, aki nem mond le mindenéről, amije csak van, nem lehet a tanítványom” (Lk 14,33) – mondja Jézus. Szentünk kiemeli, hogy a tiszta szív és a szeretet cselekedetei mellett ez a „mindenről való lemondás” készíti bensőnkben az utat a bennünk lakozó Úr megtapasztalásához, aki nemcsak egy akart lenni közülünk, hanem egy akar lenni velünk (vö. Jn 17,21). Az elengedés művészetében mintegy kibontjuk a bennünk lévő ajándékot, hogy ne csak tudjuk: Ő bennünk van, hanem a hitben meg is tapasztalhassuk. Belső irányultságunk ekkor háromszázhatvan fokos fordulatot vesz, s a földi javaktól az örökkévaló javak felé fordul, és azokra kezd irányulni. Benső vándorlásunk során lassanként így tisztul meg szeretetünk a helytelen önszeretettől, és lesz képes befogadni a benne lakozó valódi Szeretetet, aki már réges-régen lakást vett benne.

A hét lakás a teljességet jelöli, amelyre az ember a kegyelem segítségével földi élete során eljuthat. Szent Teréz azonban kijelenti, hogy ennél sokkal több lakás és számtalan szoba van (vö. BV Epilógus 22), mellyel jelzi, hogy ahány ember, annyiféle lehet a belső tapasztalás, és hozzátehető, hogy rendkívül sokféle módon nyilvánulhat meg a kegyelem az egyes emberben annak megfelelően, ahogyan azt befogadják. Szent Teréz úgy élte meg Isten ajándékait, amint A belső várkastélyban leírja, de minden ember másképpen foghatja föl a benne működő kegyelmet, és ezért egészen másképpen tapasztalhatja meg azt. Ez a kegyelem gazdagságát és az emberek különbözőségét mutatja, a lényeg azonban ugyanaz: tapasztalható egyesülés a szeretetben Istennel a szív csöndességében.

Ha elkezdtük vándorlásunkat a lelki lakásokban, akkor észrevesszük, hogy túlságosan hosszan egyikben sem verhetünk tábort, viszont ameddig el nem jött az ideje, elhagyni sem áll módunkban azt. Szentünk szerint a negyedik lakástól kezdve már nemcsak rajtunk múlik, hogy beléphetünk-e a kiszemelt lakásba, hanem egyedül az Úr nyithatja ki nekünk a kaput, mivel ott már kezdődik a szemlélődés, amelyről Szent Teréz állítja, hogy kizárólag Isten ajándéka, mi csak föl tudunk rá készülni, hogy megadhassa nekünk. A lakások körkörösen veszik körül a Király lakását, a hetedik lakást (vö. Bv 1.2.8). Nem nyílegyenesen lépkedünk tehát egyik lakásból a másikba. Folyamatosan vívjuk csatáinkat, mígnem Isten elvezet bennünket az adott lakásban a szeretet győzelmére, és kinyílik számunkra egy újabb lakás, ahol azután másfajta küzdelmek várnak ránk. Ez így folytatódik egészen a hetedik lakásig, ahol a Király lakozik. Ha bevitt minket oda, akkor az ember szelleme szinte folyamatosan Vele marad, miközben érzékei és képességei újra meg újra kimennek a külső lakásokba harcolni. A küzdelem tehát megmarad, de más minőségben folyik, hiszen az ember szelleme már békét élvez a Királynál.

Életünk során folyamatosan vándorlunk egyik lelki lakásból a másikba, annak megfelelően, amire fejlődésünk és a ránk bízott feladatok szempontjából éppen szükségünk van. Jézus, aki maga az út és a társ, vezet minket a Szentlélekben. Akit elvitt a negyedik lakásba, az utána már másképpen látogat el az előző lakásokba, mint ahogy korábban azokban élt, hiszen újabb tapasztalatokkal gazdagodott, amelyeket mindenhová visz magával. Hasonlóképpen, akit a Király bevitt a hetedik lakásba, az már nem ugyanúgy keresi föl a negyedik lakást, mint az előtt, mielőtt bebocsátást nyert volna a hetedikbe. Bár vándorlunk a lakásokban, minőségileg másképpen fogjuk föl az ott kapott kegyelmeket, ha már jártunk a Királyhoz közelebbi lakásokban. Otthonosságra is szert teszünk bennük, és szívesen élünk az egyes lakásokban kapott értékekkel. Ha például valaki otthon van a hetedik lakásban Isten ajándékaként, szelleme az Úrban örvendezik, attól még képességei (az értelem és az akarat) nem hanyagolhatják el például az első lakásban megismert értéket: a helyes önismeretet. A második lakásban szerzett tapasztalat szintén maradandó számára: jó, ha időről időre megnézi, hogyan áll a földi dolgokhoz való viszonyulásában, nem támadt-e föl benne rendetlen ragaszkodás valamihez. A különbség a második lakáshoz képest itt, a hetedikben: hogy amikor egy-egy ilyen dolgot letesz, az már nem jelent számára fájdalmat, hanem öröm tölti el Istenben. Lelkiismeret-vizsgálatra mindvégig szüksége van, ameddig a földön él. Ha pedig úgymond a becsületébe gázolnak, akkor az efölött érzett fájdalom, amely a harmadik lakásban teljesen földre terítette őt, a hetedikben már vagy egyáltalán nincs, vagy nem tart sokáig, és nem olyan éles, mint amikor a harmadik lakásban élt. Más ellátogatni egy-egy lelki lakásba, és más ott élni. Ezt elsősorban a Szentlélek irányítja bennünk annak megfelelően, hogy ki-ki mennyire szánta el magát a szeretetben való növekedésre.

A haladás nem feltétlenül azon mérhető le, ki mivel és mennyit küzd, hanem az Isten iránti szereteten. Ezért nem érdemes árgus szemekkel figyelni, vajon melyik lakásnál tarthat az ember. Ha az a vágya, hogy Istennel legyen, és szeretetből megteszi, amire képes (időt szán a kötetlen személyes imára, tisztán őrzi a szívét, a szeretet cselekedeteit éli és a rendetlen kötődésektől való elszakadásra törekszik), akkor ennyi elég. Jézus kíséri őt egyik lakásból a másikba. Nem szabad haragudnia magára, hogy „még mindig itt vagy ott tart”, mert ha megteszi a maga részét, akkor a kegyelem minden mást kipótol. Mi szolgálja jobban a szeretetet? – erre a kérdésre jó keresni a választ. S ha ennek megfelelően cselekszik, akkor akaratlan hibái is javára válnak.

A szemlélődés nem lehet öncél – tanítja Szent Teréz. – Nemcsak azért adja az Úr, hogy az illető boldogságát szolgálja, és már itt a földön elkezdje élni az örök életet, s ne legyen más dolga, minthogy zavartalanul élvezze a menny örömeit, hanem fölvértezi őt a még nagyobb küzdelemre az apostoli munkában, éljen bár sajátos klauzúrában (például betegágyhoz kötötten, börtönbe zárva vagy önszántából egy klauzúrás kolostorban). A hetedik lakásban élőknek tehát, más síkon ugyan, de folytatódik a küzdelmük. Felejtse el a pihenést, akit az Úr bevitt a saját lakásába – írja Szent Teréz (vö. BV 7.4.6.). – Az Úr válogatott harcosa lett, és mint ilyen, sokkal nagyobb erőbedobásra kötelezi őt a szeretet, amelyben része van.

A kegyelmet nem mi idézzük elő magunkban, ezért nem akkor vannak a belső megtapasztalások, amikor mi akarjuk. Ha ezt szem előtt tartjuk, és nem törekszünk másra, mint Isten szeretetére s embertársaink szolgálatára, akkor bármelyik lakásban is tart bennünket az Úr, jól élünk ott, s kedve telik bennünk. Mi mást akarhatnánk még?

Ne a szellemi örömökért kérjük a szemlélődés kegyelemeit, hanem azért az erőért, amelyet annak révén a szolgálathoz nyerünk – ajánlja Szent Teréz (vö. BV 7.4.14.). „Erre való az imádság (…); erre való (…) a szellemi házasság, hogy belőle mindig művek és művek szülessenek” (BV 7.4.6.).

A sorozat negyedik kötetéről bővebben ITT olvashatnak.

Szerző: Johanna-Andrea kármelita nővér

Forrás és fotó: Kis Szent Teréz Kármel, Marosszentgyörgy

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria