Sr. Johanna-Andrea OCD: Szent Teréz válaszol – Hogyan imádkozzunk? 2.

Szent Teréz elbeszéli önéletrajzában az első általa alapított kolostor történetét. A Szent József-kolostorban élő szerzetesek visszatérnek az eredeti kármelita regula szelleméhez. Avilai Szent Teréz a saját életén keresztül mutatja meg, hogy mivel találkozhatunk az Istenhez vezető belső úton, és miképpen alakít az Úr a külső körülmények által is. A hétköznapok külső történései szerves részét képezik belső formálódásunknak, minden történésnek értelme és célja van. Megtörténik, hogy Isten kiemel kényelmesen berendezett életünkből, akár egy kellemetlen külső körülmény által, akár úgy, hogy ad egy konkrét feladatot, amihez talán nem sok kedvünk van. Egyszer csak felfordul megszokott életünk, és egyik szenvedés követi a másikat.

Teréz feladata, hogy elindítsa a kármelita rend reformját. Jó szerzetesnek tartják, látszólag minden rendben van vele, jól érzi magát a bőrében. Ám Isten megragadja őt szívében, és a kényelmes életből átvezeti a Krisztus-követés szűk ösvényére, ahol ki kell lépnie önmagából, hogy hosszú belső úton át beléphessen – a kegyelem segítségével – a Szentháromság szeretetegységébe. Jeremiás prófétával mondhatja: „Rászedtél, Uram, és én hagytam, hogy rászedj” (20,7). Azt kéri tőle az Úr, hogy minden erejével dolgozzon egy kolostor alapításán, ahol a kármel eredeti regulája szerint élnek a szerzetesek. Ő azonban jól érzi magát a Megtestesülés-kolostorban, semmije sincs az új kolostor megalapításához, továbbá mindenfelől ellenállásba ütközik, megpróbálván teljesíteni az Úr kérését. Üldözik, megszólják – társaival együtt, akik segítenek neki –, sárba tiporják a becsületét. Közben az Úr rendkívüli kegyelmekkel (látomások, elragadtatások stb.) halmozza el, amelyek kitudódnak, bár csak gyóntatóinak beszél ezekről, és már szinte nincs pap, aki meggyóntatná. Az a hír járja róla, hogy ördögi szemfényvesztés áldozata. A lelki szenvedésekhez különféle betegségek társulnak. Kiönti a szívét az Úrnak, aki megvigasztalja, elárasztja kegyelmeivel, így el tudja viselni a külső és belső szenvedéseket. Megtanul ráhagyatkozni a gondviselő Istenre, és betölti őt az érzület, ami Krisztus Jézusban volt (vö. Fil 2,5).

Teréz a kenózis (kiüresedés) útját járja Jézussal: vele van a kertben, Pilátus előtt a kövezett udvaron, a gúnyolódók és szemrehányók szavát hallva a Golgotára vezető úton… Mindezt saját életének eseményeiben éli át. Bensőjében alakul, tisztul, elszakad a test és a szemek kívánságától, az élet kevélységétől; új belső látást kap, egyesül Istennel a szeretetben, és minden erejével az Úr ügyét és az emberek javát szolgálja.

Az új kolostor alapításával kapcsolatos nehézségek, szenvedések formálják Terézt Istennel való kapcsolatában. A feladatok, amelyek sok küzdelemmel járnak, belsőleg alakítanak bennünket is, és kipróbálttá tesznek a harcban. A belső és külső kihívások biztosítják, hogy ne verjük föl sátrunkat egy helyen a lelkiéletben, hanem mindig beljebb és beljebb vezethessen az Úr misztériumának teljességébe. Az Egyház által adott szentségek nélkülözhetetlenek a lelkiéletben, ezekkel élve járjuk végig az Istennel való kapcsolat útját, amely egy folyamat, és legtöbbször a fokozatosság elve figyelhető meg benne. Ha nem szánunk rá időt és fáradságot, akkor ennek a világnak hálójában vergődünk földi életünk végéig, és – ahogy Avilai Szent Teréz írja – szellemi törpék maradunk (A belső várkastély 7.4.10).

Mindent oda kell adnunk ahhoz, hogy a Mindent (Istent) képesek legyünk befogadni. Őt, aki már létezésünk pillanatától bennünk lakozik.

Az imádkozónak követnie kell Krisztust a saját kenózisának (önkiüresítésének) útján, amely a mindent odaadásban valósul meg Isten kegyelméből, de nem az ember erőfeszítése nélkül (vö. Önéletrajz 11,2). Az Úr gyakran mondja Teréznek, amikor panaszkodik: ne gondolja, hogy elfelejtette őt, de neki is meg kell tennie, ami rajta múlik (vö. Önéletrajz 39,20).

Forrás és fotó: Kármelita nővérek, Marosszentgyörgy

Magyar Kurír