Stefan Wyszyński bíboros: Miatyánk

A bíboros, prímás szerint ha igaz, hogy az emberek hazudnak, szinte minden szavukkal, meghamisítva a szó értelmét, legkevésbé épp az Atya szóval teszik ezt. Ezért kezdi Krisztus, „az örök Ige” az emberiség imáját ezzel a szóval: Atyánk! A lengyel prímás szerencsének tartja, hogy van legalább egy szó, ami igaz, amiben bízni lehet, és lényegi kapcsolatot hoz létre, ami által a kettő eggyé válik: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30). Ez az alapkő, amin mindent újjá lehet építeni.

A „Szenteltessék meg a te neved…” az emberiség „nagy kiáltása és vágya”, de minden hívő ember is erre törekszik. E kérés által közvetlen kapcsolat jön létre az Istenember és az ő Egyháza, valamint minden egyes ember között. Isten jelenléte és az ő őrködő szeretete által tudatosul, „amit isteni gondviselésnek is nevezünk… a gondviselés bölcs, tele van szeretettel, jósággal, akarja az életet és képes megmenteni azt – vagyis irgalommal teljes.”

A „Jöjjön el a Te országod…” fohászt elemezve a bíboros, prímás kiemeli: figyelmesen kell szemlélnünk a térdelő Krisztust, amint tanítványai lábát mossa. Az alázat Isten országában összefügg azzal, hogy ez az ország a kegyelemből él, a kegyelem pedig egyedül Istentől származik, és nem tőlünk. Ezért csak az alázat szellemében harcolhatunk Isten országáért. „Ne mondjuk tehát: Na látod, nekem van igazam! Ehelyett mondjuk inkább azt: Látod, mennyire szeret téged Isten. Akar téged, vágyik rád, keres téged. Ez a magas szintű társasági kultúra…, az emberekkel való kapcsolat keresztény stílusa.”

A legnagyobb kéréssel – „Legyen meg a Te akaratod” – kapcsolatban Stefan Wyszyński megvilágítja: ha jobban meg akarjuk érteni az Isten akaratát övező rejtélyt, megpróbálhatjuk szembeállítani az emberi akarattal, amelyből hiányoznak az Isten akaratát jellemző tulajdonságok. Gyakran kerülünk emberi akarat befolyása alá, erkölcsi, tekintélyi alapon, vagy egyszerű jogtalanságból el kell fogadnunk mások akaratát, ami megnyilvánulhat parancs, kérés, manipuláció vagy enyhe kényszer formájában. A szentháromságos egy Isten akarata ezzel szemben teljesen harmonikus, nincsenek benne ellentmondások. Ha Isten hangjára figyelünk, „soha nem érzünk benne semmi diszharmóniát vagy ellentmondást, amivel oly gyakran találkozunk, ha emberek fejezik ki akaratukat. Ez a mi nagy vigaszunk.” Bár Jézus a Getszemáni-kertben maga is átéli a kísértést, és kéri az Atyát, „Vedd el tőlem ezt a kelyhet!”, végül hozzáteszi: „De ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd!” (Mt 26,39–40). Ezzel pedig minden időre érvényes példát mutat nekünk.

A „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” kérésen elmélkedve a prímás leszögezi: Krisztus tanításában „ügyesen” összekapcsolta a lelki és testi dolgokat, mivel az ember lélek és test egysége. Krisztus nem azért jött el közénk, hogy táplálja az embereket és kenyeret osszon nekik, mégis rendkívül érzékeny az emberek szükségletei iránt. A tanulság számunkra: mi sem mehetünk el közömbösen az emberek szükségletei mellett, Isten akarata szerint kell néznünk az e világi és földi ügyeket, és segítenünk kell testvéreinket azok helyes intézésében. Egyúttal nem árt végiggondolnunk, hogy „mennyi jóság van abban a kanál ételben, amit olyan közömbösen emelek a számhoz, mennyi emberi munka, szív, törődés, gondoskodás. Visszatükröződik benne a magvető, a munkás, a szakácsnő fáradt arca”.

Az „És bocsásd meg vétkeinket” esdeklésen tűnődve a bíboros, prímás tapintatosnak nevezi Istent: nem akar a földi bírókhoz hasonlóan, egyenként elszámolni velünk, azt kívánja, hogy többes számban kérjük a bocsánatát, „ettől a bűnös emberiségtől, amelynek tagjai csodálatos egyenlőségben állnak Előtte. Ebből a szempontból szinte egyformák vagyunk, hiszen valamilyen módon mindannyian vétkezünk.” A fohász második felét „… miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…” elemezve Stefan Wyszyński rámutat: az Úr arra buzdít minket, hogy „könnyen bocsássuk meg a bűnöket, és ne csak a kiválasztottaknak, de mindenkinek”. Nem lehet szelektálnunk: neked megbocsátok, de azokkal nem békülök. A békénk és a belső szabadságunk függ attól, hogy megbocsátunk-e mindenkinek, kivétel nélkül.

A főpásztor megvilágítja azt is, hogy a Megváltó Krisztus a mennyei Atyához intézett nagy kéréseit nemcsak a mindennapi kenyér és az Isten gyermekei közötti béke kérésével egészítette ki, de azt akarta, hogy imája és a mi imáink megóvjanak bennünket minden veszélytől, ellenségeinktől és a sötétség erőitől. Ezért tette hozzá az Egyház közösségi imájához a kérést: „És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!” Ez a kérés óvatosságra tanít bennünket, hogy megfontoltan járjunk a világban, és ne feledjük, hogy különösen ébereknek kell lennünk, kérve Isten oltalmát. Isten ugyanis „nem kísért, épp ellenkezőleg. Ő véd meg bennünket a veszélyektől. Pajzsunk a gonosz lélek támadásaival szemben, aki nyugtalanul körbejár, »keresve, kit nyelhet el«.”

Az Úr imádságának zárása pedig, az „Ámen”, egyfelől Isten tervének elfogadása, de a jó, bár gyenge emberi akarat jele is. Ámenünkkel Istenhez szólunk, mert ki akarjuk fejezni, hogy „egészen, testestül-lelkestül Mellette vagyunk, Rá irányul értelmünk, akaratunk és szívünk, és Hozzá tartunk. Az Atyától jöttünk a világba – ahogy Jézus –, és a világon át az Atyához tartunk.”

Stefan Wyszyński: Miatyánk
Magyar Kurír – Új Ember, 2020

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír