Szakrális és deszakralizált terek – Schneller István a modern kor templomairól

Kultúra – 2020. április 13., hétfő | 14:29

Galambos Ádám kérdezte Schneller Istvánt, Budapest korábbi főépítészét, a Modern szakrális épületek kötet szerzőjét.

„A templom a gyülekezetre rezonáló membrán. Az azt létrehozó közösséggel él együtt” – olvasható Schneller István építész a Modern szakrális épületek című, tavaly megjelent könyvében. A teológusi végzettséget is szerzett nyugalmazott egyetemi tanár e kötetében arra keresi a kultúr- és teológiatörténeti válaszokat, hogy milyen hatások állnak a modern templomépítészet mögött. Meglátása szerint a mai szakrális épületek szigetek tudnak lenni a profán világi épületek tengerében, ugyanakkor ezek a szigetek a gyülekezetek aktivitása által oázissá is válhatnak.

– Könyvében keresztény templomokat, kápolnákat vizsgál. Miért csak azokat?

– Egyrészt a saját korlátom miatt: nincsen széles rátekintésem sem a kortárs zsinagógaépítészetre, sem a mecsetépítészetre. A másik okom, hogy az a fajta robbanásszerű változás, amely a formákat illetően a templomépítészetben megszületett, csak a nyugati kereszténységben jöhetett létre. A keleti kereszténységben, de a buddhizmusban és a hinduizmusban is inkább érzékelhető az ősi formákhoz való erős ragaszkodás. Egy modern pravoszláv templomban is ugyanannak a térosztásnak, kupolának, ikonosztáznak kell lennie, ami korábban a keleti ortodox egyházban kialakult. Ettől nem térnek el még akkor sem, ha magát a templomot vasbetonból készítik.

– Kötetének címében a „modern” hogyan értelmezhető?

– Adhattam volna a „kortárs” címet is, de az nagyon megtévesztő lett volna, ugyanis van, aki azon az utolsó tíz évet érti csupán. Kötetemben az 1918–2018 közötti száz évet vizsgálom. A kormeghatározásnak szakmai okai vannak: az első világháború végéhez köthető a modernitás művészetének a megszületése. Természetesen voltak ennek előzményei, de ekkor érte el az egyházakat az a reformszellem, amelynek a következményeként megengedték, eltűrték vagy egyes esetben kimondottan elvárták, hogy a templomépítészet az adott kor nyelvén szólaljon meg. Ettől az időponttól kezdve minden felekezetnél elindult egy folyamat: a történelmi stílusokat már nem másolták, csak egyes szimbólumaikat használták emlékeztetőül.

– Mi jellemezte a szorosan ezt megelőző templomépítészetet?

– Addig különböző egyházi rendelkezések ha kifejezetten nem tiltották is az újítást, inkább a neogótikus, neoromán vagy historizáló stílust preferálták. Olyannyira, hogy ez a szemlélet nálunk, Magyarországon még a múlt század harmincas éveiben is érezhető volt. Ezt látjuk a jáki templomnak a budapesti Lehel téren található másolatán (Árpád-házi Szent Margit-plébániatemplom – a szerk.) vagy a Móricz Zsigmond körtér mellett, a Villányi úton álló neobarokk ciszterci templomnál (Szent Imre-plébániatemplom) is.

– Mi a változás, az új stílus fő oka?

– Természetesen a modern építészet általános térhódítása az egyik ok. Sokan azt állítják, hogy azért változott meg a katolikus templom kialakítása, mert a második vatikáni zsinat megváltoztatta a mise formáját. Mások azt mondják, hogy magát a zsinatot is előkészítette a modern templomépítészet. Magam azt gondolom, hogy ezek a törekvések kölcsönösen hatottak egymásra. „A templom nem liturgiagép” – fogalmazott Rudolf Schwarz német katolikus építész (1897–1961). Az természetes, hogy egy templomnak ki kell szolgálnia a liturgiát, de nem lehet levezetni a liturgiából az alakját, a formáját, a terét. Ilyen értelemben a templomépítészetnek nagy az építészeti szabadságfoka. Ez művészi, alkotói szabadságot jelent, ami ha sikeresen találkozik a gyülekezet és a lelkész akaratával, akkor létre tud jönni egy olyan mű, amely elősegítheti és felfokozhatja azt az atmoszférát, amit egy istentiszteletnek kellene nyújtania.

– A modern templomok sok szempontból nem vagy csak a jelzésszerűen követik a korábbi templomok szimbólumrendszereit.

– Ahhoz képest, hogy az új templomok formabontók, mégis megőriznek valamit a szimbolikából. Az egyik templomnak például kehelyhez hasonló az alaprajza. Le Corbusier Ronchampban található kápolnája [Magasságos Miasszonyunk-kápolna; Franciaország] hajóra emlékeztet. A finnországi Tampere város evangélikus templomának mennyezete – amely a kötet borítóján is szerepel – pedig halat szimbolizál.

– Miként lehet a modern templomokat csoportosítani?

– Vannak mennyiségi és minőségi szempontok. Mennyiségi szempontból a legnagyobb templomépítési bumm a modern templomokat megelőzően a 19. században zajlott. Már közvetlenül az ipari forradalom után hatalmas volt az urbanizáció. A városok népességszáma a 19. században tovább duzzadt. Ekkor nagyon sok templom épült, mert igény volt rá. Az első világháború után, ha nem is városba áramlás, inkább városba menekülés volt tapasztalható. Magyarországon is – legfőképpen Trianon miatt – nagyon sokan költöztek városokba. Ekkor már inkább az elővárosok, lakótelepek speciális igényeihez kezdett alkalmazkodni a templomépítészet, hiszen a történelmi városok területein már megvoltak a régi templomok. Az újonnan keletkező városnegyedekben, speciális intézményekben, kórházakban, egyetemeken, nemzetközi intézményekben kellett új stílusú templomokat vagy meditációs termeket létesíteni. Így rendkívül sokféle forma jött létre.

– Mi jellemzi általánosan a modern templomokat?

– A modern templomok általában sokkal kisebbek, mint a történelmi székesegyházak. Nagyon ritka az a modern szakrális épület, ami több ezer fő befogadására alkalmas. Ma már nincs erre igény, sajnos nem tudjuk megtölteni a nagy templomokat. Az újonnan létrejövő városnegyedek gyülekezetei is általában kisebbek, mint a régieké, ezért azokhoz idomultak a templomok méretei. Sok a csendkápolna, ökumenikus kápolna, autópálya melletti kápolna, valamint a városi kis templom. Legfőbb közös jellemzőjük, hogy elődeikhez képest jóval letisztultabbak, és építészetileg többnyire a fény kap főszerepet bennük. Ki kell emelni, hogy a modern építészet egyik úttörő ága a szerzetesi építészet. Ők fel voltak vértezve tudással és művészeti ismerettel, másrészt nyitottak voltak az újra.

– A kötetből több jó példát is megismerhetünk a csendkápolnára. Ilyen a finn főváros, Helsinki egyik legforgalmasabb terén 2012-ben evangélikus kezdeményezésre felépült ökumenikus kápolna. Építtetői nyüzsgő környezetbe helyeztek el egy olyan helyiséget, amely a csendről szól.

– Ez az ökumenikusnak nevezhető kápolna provokatív épület. Célja, hogy a városi mozgásból kimozdítsa, elcsendesítse az embereket. Ez mintegy válasz is lehet a szekularizációra, mutatva, hogy más alternatíva is van. Belső terében kevés hagyományos szimbólum van, így talán senkit nem zavar, ha bemegy tíz-tizenöt percre imádkozni.

– „A templomnak egyszerre kell képviselnie a kortárs jelen idejű építészetet és a tradíciót” – fogalmaz kötetében. Miként valósítható ez meg?

– Johann Baptist Metz, korunk egyik legnagyobb katolikus teológusa (1928–2019) mondta, hogy az egyháznak az egyik legfontosabb feladata az emlékeztetés, a folytonosság őrzése. Metz úgy fogalmazott, hogy a keresztény egyháznak „elefántemlékezete” van. A tradícióhoz sokféleképpen lehet kötődni. Lehet ismételgetni a korábbi történelmi korok stílusait. Ezt még a meghatározó építész, Ybl Miklós is megtette a budapesti Bakáts téri temploma (Assisi Szent Ferenc-plébániatemplom) esetében. Ugyanezt a törekvést látjuk a Szilágyi Dezső téri református templomnál is, ami a gótikát megidéző neogótikus épület lett. Ugyanakkor rejtettebben is lehet kötődni a tradícióhoz. Ezt teszi a modern művészet – és ebbe a zenét, a képzőművészetet, a szobrászatot és az építészetet is beleértem –, mert bár fölrobbantja a hagyományos formát, de valamilyen módon mégiscsak kötődik a tradícióhoz.

– A tradíció megkérdőjelezése is lehet a tradícióhoz kötődés jele. Előfordulhat, hogy ezáltal olyan rétegek kerülnek le, amelyek mélyebb vagy elfeledett jelentésrétegeknek adnak utat.

– Pontosan! Egy mesterem, Tábor Béla (író, műfordító, filozófus; 1907–1992 – a szerk.) azt mondta, a modern művészet lerombolja a hamis emlékezést, hogy eltakarítsa az útból a felejtés rétegeit. Az emlékezés valóban fontos, de ha ma elkezdünk neogótikus templomokat építeni vagy előző korok stílusát másoló szobrokat készíteni, akkor tulajdonképpen az emlékezés helyett egy holt szimbólumrendszert alkotunk. Ahhoz, hogy újra eleven legyen ez a szimbólumrendszer, arra van szükség, hogy az „álemlékezést” elfelejtsük. Így tud az igazi emlékezés előtörni.

– Ön kritikával él a szekularizációval kapcsolatban. Ha az új városi központokra gondolunk, akkor ott valóban nem a templomok kapnak helyet.

– Egy tanulmány szerint az első felhőkarcoló megszületése mögött az az ideológia állt, hogy meg kell építeni az új világ katedrálisát. Amerikában nem volt gótikus székesegyház, így a biznisz katedrálisa lett a kor szimbóluma.

– Korunk a fogyasztás „templomait” építi. Miként manipulálnak minket a szakrális épületek szimbolikájával?

– Hankiss Elemér által idézett szerző szerint a plázákban fekete mise folyik. Ezt Gruen-hatásnak nevezik, amely Victor Gruen [1903–1980] bécsi származású, a vészkorszak idején Amerikába kivándorolt építészről kapta a nevét. Ő találta ki a bevásárlóközpontot és a gyalogosövezeteket. Vissza akarta idézni az egykori Bécs nyüzsgő forgatagait, ezért műtereket és műutcákat talált ki. A bevásárlóközpontokban egyfajta átváltoztatási kísérlet folyik. A céltudatos vásárló átalakul impulzív vásárlóvá. Vagyis bár valamilyen célból megy oda, útja során annyi inger éri, hogy közben számos, egyébként felesleges tárgyat is megnéz, majd megvásárol. A bevásárlóközpontok ilyen értelemben mindenképpen élnek a szakrális létesítmények felemelő hatásával. Tudatosan használják a fényeket, a csillogást, az állandó hőmérsékletet. Ezek mind azt szolgálják, hogy a vásárló emelkedett állapotban érezze magát. A plázákban úgy manipulálnak, hogy átalakítsák a világszemléletet, és élményvásárlóvá varázsolják azt, aki céltudatos vásárlóként érkezett.

– Ezáltal a szakrális szimbólumok profanizálódnak, és manipulatív eszközökké válnak. Ez egyben jele lehet a kereszténység térvesztésének is. Mivel tud a templomépítészet ez ellen tenni?

– Arányait tekintve a kereszténység mennyiségi értelemben óriási létszámcsökkenésen ment át a 20. században. Ennek szellemi okaival is foglalkoztam, de az biztos, hogy amennyiben egy prédikáció kiüresedik, annak hiányát nem lehet pótolni az építészettel. Az előfordulhat, hogy egy épület felkínál olyan meditációs formákat, amik nem függenek teljesen az istentisztelettől vagy a prédikációtól, de a konkrét kérdésre nem ez a megoldás.

– Mennyire elfogadottak a modern templomok?

– Az építészszakmában sok olyan új templom van, amelyeket széles körben elismernek. A gyülekezetek és a szakma oldaláról is úgy tűnik, hogy a modern kori templomépítészet hívószavai: intimebb, családiasabb, háttérbe húzódóbb. Olyan építőművészet, ami nem akarja ráerőltetni magát a hívekre, hanem teret, „otthont” ad nekik. A templomépítészetben a legérdekesebb, hogy hiába élünk a modern korban, az emberek ugyanúgy járnak egy gótikus templomba, mint egy modernbe; amit keresnek, azt mindegyikben megtalálják. Ugyanakkor azt is érdemes látni, ami egy régebben készített felmérésemből derült ki: a gyülekezeteknek csak a fele fogadja el a modern templomokat, idegenkednek az újtól. Ez azonban nem csak az építészet esetén van így: sokan Schönberg és Sztravinszkij egyházzenei műveit is távolságtartóan fogadják, és akkor még a képzőművészetről nem is beszéltünk…

– Ez a megállapítása nem csak a modern korra igaz, elődeink is hasonlóan élték meg az újításokat. Kötetében foglalkozik a művészet és az egyházművészet közötti töréssel. Az ön által is gyakran idézett Graham Howes angol vallásszociológus azonban így fogalmaz: „A teológia és a művészet nem két elkülönülő entitás. Inkább ikermédiumként kell tekintenünk őket, amelyek által a világ értelmezhetővé és megjeleníthetővé válik.” Mit gondol erről?

– Hans Urs von Balthasar svájci katolikus teológus (1905–1988) ennek egyik okát a protestantizmusban látta. Véleménye szerint az igaz, a szép és a jó hármasából – ahogy a templomok faláról a képeket, szobrokat – a reformáció kigyomlálta az esztétikumot, legalábbis a képzőművészetekben. Ebben Søren Aabye Kierkegaard felé is kritikát gyakorolt, aki kategorikusan elhatárolta az esztétikai, etikai és a vallási stádiumokat. Azt érzem, hogy az esztétikára az egyháznak is nagy szüksége van. Azt nem tudom, hogy e látleletben foglaltak általánosan miként orvosolhatók, talán a régi-új liturgia bevezetése, a zene és az énekek gyakoribb alkalmazása segíthet ebben. Ugyanakkor az építészet legsajátabb eszköze, a tér alakítása hatalmas eszköz lehet.

– Végezetül még egy kérdés: mely evangélikus templomok meghatározók az ön számára?

– Szerencsére többet is ki merek emelni. A Kocsis József által tervezett szentendrei templomunk bravúrosan veszi figyelembe a városi léptéket, az elhelyezkedést, ugyanakkor mer újító lenni. Pazár Béla építész békásmegyeri temploma jó példa arra, hogy a lakókörnyezetet miként lehet figyelembe venni, egyúttal saját szimbólumainkat alkalmazni. A dunaújvárosi templomunk pedig meghatározó példája a modern templomépítészetnek. Nagy Tamás épülete a paneltömbök és a kertváros határán helyezkedik el. Az építész visszacsempészte az erődtemplomok fallal körülvettségét, bátran és szimbolikusan alkalmazta a téglaépítészetet. A genius loci, a hely szelleme ott érződik.

Forrás: Galambos Ádám/Evangélikus Élet 

Fotó: Magyari Márton, Schneller István

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria