Szent II. János Pál: Az Egyház máriás dimenziója megelőzi a péterit

Mindannyian tudatában vagyunk, hogy a megtestesülés misztériumát szolgáljuk, melyből az Egyház, mint „Test” is kezdetét veszi. Máriában, ahogy Szent Ágoston fogalmazott, „Isten egyszülőtt Fia méltóztatott magára venni az emberi természetet, hogy magával mint szeplőtelen Fővel kapcsolja össze a szeplőtelen Egyházat.” (S. Augustini, Sermo 191,3; PL 38,1010).

Máriától születik Krisztus, a Fő, akivel ettől fogva elválaszthatatlan egységben áll Teste, az Egyház. Megszületik a „teljes Krisztus”. Mi pedig, akik szolgái vagyunk ennek a titokzatos Testnek, és akiket az Eucharisztiában Jézus Teste naponta táplál, megmutatjuk [...] azt a mélységes örömöt, melyet Isten Anyjának Krisztus és az Egyház misztériumában való különleges jelenléte ad. Tudjuk, hogy e misztériumnak mi is kiemelten részesei vagyunk.

A II. vatikáni zsinat a mariológia és az egyháztan nagy egységbe foglalását adta. Ezt követve kell az Egyháznak mindenütt megújulnia Isten Anyának jelenléte folytán, aki – mint az egyházatyák is tanították – „ősmintája” (typus) az Egyháznak.

A zsinat ragyogó értelmezéssel tárja elénk a Szűzanyának az isteni üdvözítő tervben való jelenlétét: Mária éppen azért, mert az isteni Ige emberi természetbe való beletestesülésének és közénk való eljövetelének eszköze és kiválasztott útja, „egyedülálló kegyelmei és ajándékai által az Egyházzal is bensőséges kapcsolatban van: az Istenszülő a hit, a szeretet és a Krisztussal való tökéletes egység rendjében az Egyház előképe, miként már Szent Ambrus tanította” (Lumen gentium, 63). Kifejtve ezt a gondolatot, a Redemptoris Mater enciklikában így fogalmaztam: „A megtestesülés valóságának folytatása az Egyháznak, mint Krisztus testének misztériuma. A megtestesülésre pedig nem gondolhatunk anélkül, hogy ne szólnánk Máriáról, az emberré lett Ige anyjáról” (Redemptoris Mater, 5).

Mária egységben Krisztussal, Mária egységben az Egyházzal. Az Egyház, egységben Máriával, őbenne találja meg egyedülálló, szűzi és ugyanakkor anyai küldetésének legmagasztosabb és tökéletes képmását. Az egyházatyák és egyházi írók is kiemelték e kettős jelleget. Szent Ágoston is már csodálatos szavakkal írja: „Ő az alakja tekintetében igen gyönyörűséges az emberek fiai között, Szűz Mária fia, a szent Egyház jegyese, amely Egyházat szülőjéhez hasonlóvá tett; ugyanis Anyákká tette őt, ugyanakkor megőrizte önmagának mint szüzet” (S. Augustini, Sermo 195, 2; PL 38,1018). Szűz Mária istenanyasága révén az Egyház ősmintája, és miként Mária, úgy az Egyház is hivatott és szándékozik anya és szűz lenni. Az Egyház ezt a hiteles „máriás arculatot”, „máriás dimenziót” éli meg, melyet a nyugati és keleti patrológia és a teológia megnyilvánulásait összegyűjtve a zsinat így összegzett: „Az Egyház, miközben Mária titokzatos szentségét szemléli, szeretetét utánozza, és hűségesen teljesíti az Atya akaratát, Isten igéjének hívő elfogadása által maga is anya lesz: az igehirdetéssel és a keresztséggel ugyanis új, halhatatlan életre szüli a Szentlélektől fogant és az Istenből született fiakat. És szűz is az Egyház: sértetlenül és tisztán megőrzi a Vőlegényének adott szavát, és Urának anyját követve, a Szentlélek erejével szűziesen őrzi a sértetlen hitet, a szilárd reményt és az őszinte szeretetet” (Lumen Gentium, 64).

Ez a máriás arculat hasonlóan alapvető és jellemző az Egyház számára, mint a vele szoros egységben álló apostoli és péteri arculat – ha egyáltalán nem jobban! Így szemlélve az Egyházat, Mária Isten zarándok népe előtt jár.

Mária, aki arra rendeltetett, hogy az Ige Anyjává legyen, folyamatosan és egészen benne élt az isteni kegyelemben annak éltető hatása alatt; magának Istennek az életét tükrözve és felragyogtatva. Szeplőtelenként, „kegyelemmel teljesként” készítette fel őt Isten az Ige megtestesülésére, és a Szentlélek szakadatlan működése hatotta át; ő maga volt a legmagasztosabb „Igen”, „Legyen” afelé, aki őt már „a világ teremtése előtt” (Ef 1,4) kiválasztotta. Ilyen volt engedelmességében, alázatában, és az igazságosság legapróbb mozzanatainak is megfelelve, mondhatjuk, kétszeresen is anya lett az isteni akarathoz teljesen igazodva: „Aki teljesíti Isten akaratát, az nekem [...] anyám” (vö. Mk 3,35). Az istenanyaság, mely a mindenkor szűz Anya egyedi és magasztos kiváltsága, ebben a távlatban szemlélendő, mint a kegyelemhez való hűségének legmagasabb szintű megkoronázása.

Az Egyház máriás dimenziója a teljes Krisztus [értsd: Egyház] viszonylatában felmerülő feladatok hasonlóságából fakad: ehhez járulnak különös módon Jézus szavai, melyek szerint „aki teljesíti Isten akaratát, az testvérem, nővérem és anyám” (vö. Mk 3,35). Az Egyház – minként Mária – maga is kegyelemben, a Szentléleknek való engedelmességben él. Az ő világosságában értelmezi az idők jeleit és szükségleteit is, és halad előre a hit útján a Lélek hangjára való teljes, tanulékony ráhallgatással.

Ebben az értelemben az Egyház máriás dimenziója megelőzi a péterit, jóllehet azzal szoros egységben áll, és e kettő egymást kiegészíti. Mária, a Szeplőtelen minden mást megelőz, így nyilvánvalóan magát Pétert és a többi apostolt is. Nem csupán azért, mert Péter és az apostolok az emberi nem azon sokaságából származnak, mely bűnben születik, és így képezi a „bűnösökből álló szent” Egyházat, hanem azért is, mert hármas küldetésük [értsd: papi, prófétai, királyi] célja nem más, mint azon szentség eszméje szerint alakítani az Egyházat, mely Máriában már előzetesen formát nyert, és előképként megjelent. Ahogyan egy kortárs teológus találóan megfogalmazta: „Mária az Apostolok Királynője anélkül, hogy apostoli hatalomra tartana igényt. Ő mással és többel rendelkezik” (H. U. von Balthasar, Neue Klarstellungen, trad. it., Milano 1980, p. 181). Egyedülálló jelentőséggel bír ebből a szempontból Máriának a cönákulumon [az „emeleti teremben” összegyűlt tanítványi közösségben; ld. ApCsel 1,14] való jelenléte, ahol Péter és a többi apostol segítségére van, imádkozik értük és velük a Szentlélekre várva.

Az Egyház kettős – máriás és péteri – arculata közti kapcsolat tehát szoros, mély és egymást kiegészítő, jóllehet az első mind Isten tervében, mind időben korábbi. Ezen kívül magasabb rendű és fontosabb is, az egyes egyházi hivatásokra nézve pedig személyes és közösségi vonatkozásokban is gazdagabb.

Ennek fényében él és kell, hogy éljen a Szentszék, és kell élnünk mindannyiunknak. Bizonyos, hogy a Szentszék közvetlen összeköttetésben áll a péteri arculattal, melynek szolgálatára rendeltetett a megjelenése, alkotmánya és küldetése. A Szentszék az Egyházat, mint [krisztusi] Testet szolgálja, és mivel – mondhatjuk – annak csúcsán foglal helyet, az egyes helyi egyházak szolgálatában együttműködik Péter utódával. És ezért ebben a tevékenységében szükséges és nélkülözhetetlen, hogy megőrizze és érvényesítse szolgálatának máriás dimenzióját, melyet Péternek nyújt. Mária előttünk, a Szentszék munkatársai előtt is jár, akik a megtestesült Ige misztériumát szolgáljuk, ahogyan megelőzi az Egyházat is, amelyért élünk. Ő (Mária) segítsen minket, hogy felfedezzük egyre jobban és megélhessük egyre hitelesebben azt a gazdagságot, mely nekünk, mondhatnám, életadó, döntő jelentőségű. Ő segítsen minket, hogy tudatosan illeszkedjünk bele a máriás és apostoli-péteri dimenzió együttesébe, melyből az Egyház napi szinten iránymutatást és támaszt nyer. A Máriára és az ő példájára fordított figyelem hozzon egyfaja szeretetben, gyengédségben és a Lélek hangja iránti tanulékonyságban megnyilvánuló többletet, hogy bensőleg gazdagabbá tegye mindannyiunk önátadását a péteri tisztség szolgálatára.

(...)

Még a II. vatikáni zsinat mutatott rá Isten Anyjának személyében arra, akiben az Egyház már elérte végső célját: „a mennyben testében és lelkében már megdicsőülten mintaképe és kezdete annak az Egyháznak, melynek az eljövendő világkorszakban kell teljessé válnia” (Lumen Gentium, 68). Ez a megállapítás összefoglalja mindazt, amit az Egyházról szóló dogmatikai konstitúció már korábban kifejtett, amikor „a zarándok Egyház eszkatológikus jellegéről és egyesüléséről a mennyei Egyházzal” (Lumen Gentium, VII. fejezet), valamint „az életszentségre szóló egyetemes meghívásról az Egyházban” (Lumen Gentium, V. fejezet) témákról szólt. Az „idők teljességében” Mária, szeplőtelen fogantatásának kegyelmében, önmagában újra egyesíti Isten üdvözítő tervét, melyet a bűn megzavart, és a mennybe szent testével felvéve – mely az új és örök Szövetség Szekrénye – immár Krisztussal uralkodik, személyének testi-lelki egységében .

Ő tehát Krisztus után az „elsőszülött a halottak közül” (Jel 1,5; vö. Kol 1,18); ő az, aki megelőzi az Egyházat, mely zarándokútján szentségének betetőzése felé tart; és ő az, aki az Egyházat abban a teljességben várja, mely soha nem lát alkonyt. De már – feltámadásukat várva – vele vannak azok is, akik az Egyház megítélése szerint már a mennyben élnek, és megvalósítva magukban Isten elgondolását, elérték az emberlét legfőbb „eredményét”: a Krisztussal való legbensőségesebb egység elnyerését (vö. Lumen Gentium, 49).

(...)

A Redemptoris Mater enciklika [1987], követve a zsinat tanítását, hangsúlyozta, hogy az Egyház „zarándoklása”, melyben Isten Anyja az Egyház „előtt jár”, nyilvánvaló ökumenikus vonással rendelkezik. A nyugati egyházakhoz és egyházi közösségekhez tartozó különvált testvérek számára a dokumentum kiemeli, hogyan tudnak, sőt hogyan szándékoznak együtt haladni a hit útján, melyhez Mária példamutató. Örömteli előjelnek tekinthető annak a ténye, hogy ezek az egyházak „a keresztény hit alapvető dolgaiban, azokban is, amelyek Szűz Máriára vonatkoznak” (Redemptoris Mater, 30), egyetértenek velünk. Az enciklika kiemeli továbbá azt a történelmi, teológiai, liturgikus és művészeti összhangra törekvést is, melyet az ortodox Egyház és az ősi keleti egyházak képviselnek a Theotokos [Istenszülő] teológiailag mély és emberi szempontból gyengéd tisztelete terén (uo. 31–33).

(...)

Mariológiai témájú homíliájában [1987-ben] I. Demetriosz pátriárka hangsúlyozni akarta, hogy „mindkét testvéregyházunk az évszázadok során megőrizte az Egészen Szent Istenszülő Szűz tiszteletreméltó személye iránti tisztelet kiolthatatlan lángját”. Ez képezi a kettő között az összekötő kapcsot és a közös hagyomány erős kötelékét. Jóllehet a múltban olyan különbségek keletkeztek, melyeket a párbeszéd során tisztázni kell, „a közös dogmatikai és teológiai örökség, mely az Egészen Szent Istenszülő Szűz tiszteletreméltó személye körül alakult ki, egyesítő és egységesítő tengelyt képez a szétvált felek között”. Hogy aláhúzza e távlat pozitív jelentőségét, Demetriosz pátriárka javasolta, hogy „a mariológia foglaljon el központi helyet az egyházaink közti párbeszédben, és ne csupán krisztológiai, hanem antropológiai és különösen egyháztani szempontból is, hogy teljesen helyreállhasson egyházaink egysége, melyért imádkozunk, fáradozunk és amelyre nagy várakozással tekintünk”. [...] Az Egyház „ismét ’mindkét tüdejével’ lélegezzék: Kelettel és Nyugattal együtt. [...] Ez az egység ma szükségesebb lenne, mint valaha. [...] Ez volna a zarándokló Egyház számára az az út, amelyen tökéletesebben élhetné és énekelhetné a Magnificatot” (Redemptoris Mater, 34).

(...)

[Krisztus] fénye vezesse szolgálatunkat, melyet a megtestesülés Titkának szentelünk, és amelyben az ő Anyjának és a mi Anyánknak, az Egyház Anyjának is kiemelt hely jut. Mária lesz tehát, aki kézen fog bennünket, és segítséget nyújt, hogy hűségesek legyünk egyházi szolgálatunkhoz, melyben ő mindig „előttünk jár”.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. augusztus 16-i számában jelent meg.