Szent Iréneusz püspök és a test teológiája

Giotto di Bondone: Joachim és Anna találkozása (1304–1306)
Scrovegni-kápolna, Padova

Nem tudjuk, miért költözött Iréneusz a Római Birodalom nyugati részébe, de Marcus Aurelius keresztényüldözésének idején már Lugdunum (ma Lyon, Franciaország) papjainak egyike volt.

A város püspökének mártírhalála után püspökké választották, és a hagyomány szerint a 3. század legelső éveiben ő maga is üldözés áldozata lett.

Iréneusz gondolkodásának középpontjában a megtestesülés misztériuma áll. Egyetlen bibliai szöveghely sem foglalja össze oly tömören ezt a teológiát, mint Pál híres Ádám–Krisztus párhuzama, hiszen Iréneusz éppen e szakaszt értelmezve fejti ki tanítását.

„Ádám, az első ember, élő lénnyé lett, az utolsó Ádám pedig éltető szellemmé. De nem a szellemi az első, hanem az érzéki, csak azután a szellemi. Az első ember a földből való, földi, a második ember a mennyből való. Amilyen a földi, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyei, olyanok a mennyeiek is. És amint hordtuk a földi ember képét, úgy hordani fogjuk a menyeinek képét is. Mondom pedig, testvérek, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság nem fogja örökölni a romolhatatlanságot.” (1Kor 15,45–50)

A megtestesült Krisztusban teljesedik be a teremtés és az üdvtörténet. Beteljesedik, de nem zárul le, hiszen Isten emberré testesülése nélkül nem lehetséges az ember megistenülése, ami majd a testi feltámadásban lesz teljessé, amikor a testi romlandóság romolhatatlansággá változik, és látni fogjuk Istent, amint van. A megtestesülés tehát a teremtéstől a feltámadásig tartó üdvtörténet központi eseménye. Éppen ezért a testi létezés az ember ember voltának elidegeníthetetlen sajátossága. Mint testi létezőt, Isten a saját képmására, vagyis arra a Jézus Krisztusra tekintve alkotta meg, akiről előre tudta, hogy majd megtestesül. Iréneusz szerint tehát nem úgy kell gondolkodni a megtestesülésről, hogy előbb megalkotta Isten az embert mint testi lényt, aki azonban elbukott, amivel kezdetét vette az üdvtörténet, és Isten egyszer csak jónak látta, hogy emberré legyen, felöltve az emberi testet.

Iréneusz éppen ellenkezőleg, abból a vitathatatlan gondolatból indul ki, hogy Isten mindent tud, mindent előre lát, tudja, hogy milyen következményekkel jár az, ha autonóm emberi lényeket teremt, akik elfordulhatnak tőle – némi nem megoldhatatlan bonyodalmat okozva ezzel a teremtésben. Tudja azt is, miként fogja visszahívni magához az embert úgy, hogy az Ige emberré, testté lesz. Következésképpen abból kell kiindulnunk, hogy Isten már eleve arra az ősképre tekintve alkotta meg az embert, vagyis Ádámot, amely őskép nem más, mint Jézus Krisztus, Isten megtestesült Igéje.

Az ember tehát Krisztusra alkottatott meg, létezésének kiteljesedése pedig az Istenhez való hasonlóvá válás. Ez utóbbi azt jelenti, hogy az egyes ember és az emberiség a maga egészében is fejlődik. Kezdeti állapota a gyermekség, majd növekszik, felnőtté lesz, megsokasodik, megerősödik, Krisztus eljövetelével megdicsőül, a feltámadásban pedig eljut Isten látására, amelynek következménye a halhatatlanság és a romolhatatlanság. A romolhatatlanság Istenhez teszi hasonlóvá.

Istenhez való hasonlóvá válásról az antik filozófusok is beszéltek, a „homoiószisz tó theó” gyakran idézett platóni kifejezés is. Platón szerint azonban ez a testtől való megszabadulást jelenti, Iréneusz viszont úgy gondolja, hogy a testi lét kiteljesedését. Nem hagy kétséget afelől, hogy az első emberpár, Ádám és Éva egymáshoz illő, egymásra irányuló, egymás iránt vonzódó, valóságos férfi és valóságos nő volt. Az Édenkertben a Szentlélektől kapott szentség köntösébe burkolóztak, nemi különbözőségük pedig természetes adottság volt, amely a növekedés és sokasodás parancsának teljesítéséhez szükséges. Igaz, csak a bűneset után nemzettek utódokat, de ennek az az oka, hogy az Édenkertben még éretlen gyermekek voltak. Lehetséges lett volna a testi nemzés a Paradicsomban is, ha felnőnek, hogy eleget tehessenek a szaporodás és sokasodás természetes parancsának. „Mivel kevéssel azelőtt alkottattak meg, még nem értették az utódnemzést, először ugyanis fel kellett volna nőniük, azután pedig felnőttként szaporodniuk” – mondja a püspök.

A nemi jegyek eredendő sajátosságaink, soha nem szűnnek meg, a feltámadottak férfiak és nők lesznek, testi szaporodásra azonban már nem lesz szükség, mert teljessé lesz az Isten által előre elgondolt üdvözültek száma. Iréneusz úgy jellemzi Ádám és Éva bűneset előtti együttlétét, hogy „nem szégyenkeztek, amikor megcsókolták és átölelték egymást szentségben, mint gyermekek”. Az iréneuszi teológiából adódóan ez a megjegyzés eszkatologikus szempontból, vagyis a végső állapotra is értelmezhető. A feltámadott házaspárok nem szégyenkeznek majd, „amikor megcsókolják és átölelik egymást szentségben, mint a gyermekek”. Ámde éppen mert olyanok lesznek, mint a gyermekek (vö. Mt 18,3), utódokat már nem nemzenek, azaz nem nősülnek és férjhez sem mennek, mert olyanok lesznek, mint Isten angyalai a mennyben. Iréneusz nyilván nem tartja negédes megjegyzésnek azt, hogy a gyermekek angyalai szüntelen látják az Atya arcát (Mt 18,10). A gyermekség az ember kezdeti és végső állapota: a Szentlélekbe öltözöttek ártatlansága, tisztasága, derűje, öröme és játékossága Isten jelenlétében, az Atya Arcának, a Fiúnak a szemlélésében.

Iréneusz példáján látjuk, hogy a megtestesülés misztériuma felől értelmezett teremtéstörténet egyszerre lehet kiindulópontja a szüzesség és a házasság teológiájának. A kettő szorosan összekapcsolódik. Iréneusz szerint is sokféle szálláshely van Isten országában, és különbözőek a jutalmak, de ő az egyházatyák többségétől eltérően nem állítja rangsorba a szüzességet és a házasságot. Az ő teológiájából az következik, hogy amiképpen a keresztény szüzek jelen életükben mintegy elővételezik a feltámadottak szűzi életét, ugyanúgy a keresztény házasok jelen életükben elővételezik a feltámadott házasok életét. A keresztény egzisztencia a feltámadásban teljesedik ki házasként éppúgy, mint önmegtartóztató szűzként. Iréneusz folyamatban gondolkozik, szerves növekedésben, és nem fordulópontokban, mint az enkratiták (aszketikus eretnekmozgalom az ősegyházban – a szerk.) vagy majd később Jeromos, Ágoston és sokan mások.

Óriási lehetőségek rejlenek az iréneuszi belátásban, mely szerint az egész testi ember teremtett Isten-képmás. Ebből ugyanis az következik – amit egyébként fennmaradt műveiben nem fejt ki –, hogy az ember nem mint férfi és nem mint nő lett megalkotva Isten képmására, hanem mint férfi-és-nő! Félreértés ne essék: nem férfinő, hanem egymáshoz viszonyuló, egymáshoz hasonló, de egymással nem azonos férfi-és-nő. Iréneusz teológiája nyomán ma is új horizontok nyílhatnak. Például sikerülhet megszabadulni attól a terhes patrisztikus örökségtől, amely a teremtett Isten-képmást az ember értelmi természetére vagy az értelmi és érzelmi fakultásokra, vagy önmagában a szabadság, avagy az uralkodás képességére redukálta. Iréneusznál szerves egységet alkot az a két gondolat, hogy az ember teste Isten képmása, és az ember szabadsága is Isten képmása.

Lehetőség nyílik továbbá a test teológiájának elmélyítésére, mégpedig arra a belátásra alapozva, hogy az emberi test Krisztus testének képmása, nem pedig megfordítva, azaz nem Krisztus teste az ember testének képmása. S ha így gondolkozunk, akkor az emberi méltóság fogalmától elválaszthatatlan lesz az emberi test méltósága, amely, másfelől, magában foglalja a nemiség méltóságát. Ez teljes tiszteletet érdemel és sérthetetlen.

Amint a kiváló analitikus filozófus, a II. János Pál pápa által is nagyra becsült Elizabeth Anscombe fogalmaz egyik esszéjében:

„Ahogyan az emberi életet tisztelve az emberi méltóságot tiszteljük, úgy nem tisztelve az emberi szexualitást, megsértjük az emberi méltóságot. Ez jelenti az emberi szexuális egyesülés tiszteletét, mint ami által az emberi élet továbbterjed új egyedekbe: nem azért, mert más eszközök nem elképzelhetők – hiszen, mint tudjuk, nem csupán elképzelhetők, de ténylegesen vannak –, hanem mert a nemzés olyan eszköz, amely hozzátartozik az életünkhöz, ahhoz az élethez, amilyenek mi vagyunk. Az emberi élet alapvető sajátossága ez, amely a szaporodásra nyitott szexualitásban megmarad, még akkor is, ha hiányzik sajátos kerete, a házasság. Az emberi élet az emberi életvezetést jelenti, nem pusztán azt, hogy egy ember élő.”

Forrás: Heidl György/Pécsi Egyházmegye

Fotó: Pécsi Egyházmegye; Wga.hu

Magyar Kurír