Szent Péter és Szent Pál ünnepén

Kultúra – 2017. június 29., csütörtök | 20:34

Ma ünnepeljük Szent Péter és Szent Pál apostolok mennyei születésnapját. A Pécsi Egyházmegyében ez egyben az egyházmegye védőszentjeinek főünnepe is. Vértanúságuk emléknapján Szent Ágoston rendszeresen mondott ünnepi homíliát, az egyházmegye honlapján a 229B számú beszédéből idéz néhány részletet.

A római Santa Costanza mauzóleum apszis-mozaikja, 4. század közepe

„Amikor az Úr Péterre bízta juhait, megjövendölte szenvedését, amelyet ma ünneplünk. Amikor fiatal voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál. Ha azonban megöregszel, kiterjeszted kezeidet; más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod. Ezt pedig azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fogja megdicsőíteni az Istent (uo. 21,18-19). Megtörtént: Péter tagadott, Péter zokogott, Péter könnyeivel lemosta tagadását. Krisztus feltámadt, Pétert faggatta a szeretetéről, aki azután megkapta a rábízott juhokat. Nem az övéit, hanem Krisztusét, hiszen nem azt mondja neki: legeltesd juhaidat, hanem: legeltesd juhaimat (21,17)! Legeltesd, akiket megvásároltam, mivel téged is visszavásároltalak! Azután negyven nappal később az Úr beszélgetett tanítványaival, és a szemük láttára felhő burkolta be, és fölment a mennybe (vö. Csel 1,9). Követték a szemükkel, amint fölment. Később a városban maradtak, az ötvenedik napon megkapták a Szentlelket, betöltekeztek, s azon nyomban megtanulták minden nép nyelvét, e nyelveken kezdtek beszélni mindazok ámulatára és csodálatára, akik megölték Krisztust (vö. uo. 2,1-12). Erre egykori megtagadója, akit most már betöltött a szeretet, az összes közül egyedül ő, hiszen mind között ő az első, kiállt, és Krisztus örömhírét kezdte hirdetni Krisztus gyilkosainak. Elhintette közöttük a Krisztusba vetett hit magvait, és sokakat rábeszélt a Krisztusért vállalt halálra azok közül, akiktől korábban azért tartott, mert félt, hogy Krisztus miatt megölik őt. (...)

Lépjen elénk a boldog Pál is, beszéljünk kicsit a Kicsiről! Ezért akarta ugyanis, hogy Paulusnak, Kicsinek nevezzék, hiszen korábban Saulusnak hívták. Előbb Saulus, aztán Paulus. Idézzétek föl a nevét, és ismerjétek fel benne az üldöző bűnét. A Saulus név a Saulból ered. Saul, akiről Saulusnak nevezték, üldözte a szent Dávidot, azt a Dávidot, aki előképe volt a Szűz Mária által Dávid magvából származó Krisztusnak. Saulus beteljesítette Saul örökségét, amikor üldözte a keresztényeket. Kegyetlen üldöző volt. Amikor megkövezték a boldog Istvánt, ő vigyázott a megkövezők ruháira, hogy mindegyikük kezével követ dobjon (vö. Csel 7,58 és 22,20). A boldog István vértanúsága után szétszóródtak a jeruzsálemi testvérek (Csel 8,1 és 11,19), s mert világosságok voltak, és Isten Lelke hevítette őket, lángra lobbantottak mindent ott, ahova eljutottak. Krisztus örömhírének növekedését látva ekkor Saulus keserű haragra gerjedt. Megbízólevelet szerzett az elöljáróktól, és elindult, hogy ha olyan embereket talál, akik megvallják Krisztus nevét, rabszíjra fűzve magával hozza őket, hogy elnyerjék büntetésüket. (Csel 9,1-2 és 13). Útnak indult halálos gyűlölettől lihegve, vérre szomjazva. Igen, így haladt, vérszomjasan, hogy találjon valakit, akit elfoghat és megölhet, így ment az ízig-vérig üldöző, amikor hangot hallott az égből.

Testvéreim! Érdemelt valami jót? Hát nem szolgált rá bármi rosszra? És mégis, egy hang az égből földre leterítette az üldözőt, hogy az igehirdető keljen föl onnan (Csel 9,1-8).

Íme, Saulus után Paulus; lám, már igét hirdet; megmutatja nekünk mi volt, s mi lett: én a legkisebb vagyok az apostolok között (1Kor 15,9). ... Ez a Paulus tehát a legkisebbnek vallja magát mintegy az Úr ruhájának szegélyén, amelyet megérintett a beteg asszony. Az asszony ugyanis, aki vérfolyásban szenvedett, a pogányok egyházának előképe volt. E pogányokhoz küldetett Paulus, a legkisebb, egyszersmind a legutolsó, mivel a szegély a ruha legkisebb és a legutolsó része. Paulus önmagára vonatkoztatta mindkettőt: legkisebbnek és legutolsónak mondta magát. Én vagyok a legkisebb az apostolok között. Ő mondta ezt. Én vagyok az utolsó az apostolok között. Ő maga mondta. Nem követünk el méltánytalanságot, hiszen az ő szavai ezek. S mi egyebet mondott még? Beszéljen inkább ő, nehogy úgy tűnjék, méltánytalanok vagyunk, ámbár nem jelenti Pál sérelmét, ha felidézzük Krisztus kegyelmét. Hallgassuk mégis őt, testvérek! Én vagyok a legkisebb az apostolok között, arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek. Íme, ez az, ami volt: nem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek. Miért? Mert üldöztem Isten egyházát. Akkor miért is vagy apostol? De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, és nekem juttatott kegyelme nem volt hiábavaló, sőt, mindegyiküknél többet munkálkodtam. (...)

Látom, ó, boldog Pál, mely érdemeidért illet meg téged a koszorú, de visszatekintve arra, aki voltál, felismerem, hogy érdemeid Isten ajándékai. Azt mondtad: a jó harcot megharcoltam, ámde ezek is a te szavaid: hála Istennek, aki megadja nekünk a győzelmet a mi Urunk Jézus Krisztus által (1Kor 15,57). A jó harcot tehát megharcoltad, de győzelmed Krisztus ajándéka volt. Azt mondtad: a pályát végigfutottam, de ezt is mondtad: nem az akaróé, nem a futóé, hanem a könyörülő Istené (Róm 9,16). Azt mondtad: a hitet megtartottam, márpedig te magad mondtad: irgalmasságot nyertem, hogy hívő legyek (1Kor 7,25). Látjuk tehát, hogy érdemeid Isten ajándékai, és ezért örvendünk koszorúdnak. Ámbár alkalmatlan voltam a boldog apostolok dicséretére, akiket ma ünnepelünk, eleget tettem kedvességtek elvárásának, annak kegyelméből, aki őket megkoszorúzta.”

Fordítás és fotó: Heidl György

Forrás: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria