Szent Rafael Arnáiz Barón szerzetes

Kultúra – 2018. április 26., csütörtök | 9:01

Csupán huszonhét éves volt, amikor meghalt, mégis a 20. század legnagyobb misztikusainak egyike Rafael Arnáiz Barón trappista szerzetes. Rá emlékezünk liturgikus emléknapján, április 26-án.

Észak-Spanyolországban, Bugosban született 1911-ben, hívő családban; szülei nagy gondot fordítottak keresztény nevelésére. Krisztus iránti mély elköteleződése azonban csak az érettségi után alakult ki benne – a gimnázium befejeztével a nyarat Ávila környékén töltötte Leopoldo nagybátyjánál és María nagynénjénél, Maqueda hercegénél és hercegnéjénél. A kivételes emberi, intellektuális, művészi tehetséggel és nagyszerű humorral megáldott kamasz fiú mély barátságot kötött a hercegi párral, és az ő hatásukra indult el a szemlélődő szerzetesi élet felé.

Kapcsolatba lépett a San Isidoro de Dueñas trappista monostorral. Rafaelt egy életre magával ragadta a közösségi zsolozsma, a kolostori csend és harmónia, amelyben találkozott Jézussal. Ám mielőtt felvételét kérte volna a rendbe, még befejezte építészeti tanulmányait Madridban. 1934 februárjában megkezdte a noviciátust azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy ez az ő hivatása. Úgy mesélik, hogy amikor beköltözött a kolostorba, semmit nem vitt magával. A rendben a María Rafael nevet viselte.

Négy hónap múlva előrehaladott cukorbetegséget diagnosztizáltak nála. Sokáig nem értette, mi Isten szándéka vele; összezavarodott, elbizonytalanodott, elkeseredett. Szerzetes akart lenni, mégis hazaküldték. Ráadásul a spanyol polgárháború kitörésekor behívták a hadseregbe, de betegsége okán alkalmatlannak nyilvánították az aktív katonai szolgálatra.

Visszatért a monostorba, ám az egészségi állapota miatt nem engedték, hogy örökfogadalmat tegyen. Elfogadta az utolsó helyet a közösségben, és oblátusként, laikus segítőtestvérként élt a rendben haláláig, 1938. április 26-áig.

Személyes spiritualitása a lemondás és a tökéletes Istenre hagyatkozás misztériumából táplálkozott. Szenvedés és derű, kitaszítottság és megnyugvás egyszerre volt jelen életében. Istenhez nem tanulmányain, hanem mindennapi tapasztalatain keresztül közeledett – megélte a szeretetközösséget Jézussal az imádságban éppúgy, mint a hétköznapi, konyhai szolgálatban. A karórépák bolondozása című írásában így fogalmazza ezt meg: „Csak annyit mondhatok, a világ legapróbb dolgát is az istenszeretet megnyilvánulásává változtathatjuk. Szemünk kinyitása és lehunyása – ha azt az ő nevében tesszük – az üdvösséget szerezheti meg a számunkra. Néhány karórépa megpucolásával, ha Isten szeretetéből tesszük, hatalmas érdemeket szerezhetünk (…) Ragadd meg a mindennapokban, az egyszerű életben a kis dolgokat. Ahhoz, hogy szent légy, nincs szükség nagy tettekre, csak arra, hogy a kicsiket nagyszerűen vidd végbe.”

1992-ban avatta őt boldoggá II. János Pál pápa, majd 2009 októberében emelte őt a szentek sorába XVI. Benedek.

Forrás: vatican.va; cistercianfamily.org; catholicsaints.info

Fotó: Abadiasanisidro.es

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria