Szentmise az elhunyt hajléktalanokért – „Egyedi és megismételhetetlen érték minden ember élete”

Hazai – 2019. február 18., hétfő | 14:03

A Sant’Egidio közösség szervezésében, hajléktalan barátaik jelenlétében Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök mutatott be szentmisét február 17-én, vasárnap Budapesten, a Horváth Mihály téri Szent József-templomban azokért, akik az utcán éltek és haltak meg.

Harminchat évvel ezelőtt, 1983. január 31-én a római Termini pályaudvaron rosszul lett egy hetvenegy éves hajléktalan asszony, Modesta Valenti. Kihívták hozzá a mentőket, akik azonban nem vitték el, mert piszkos volt. Modesta néhány órás agónia után az utcán meghalt. A Sant’Egidio közösség évről évre Európa-szerte mindenütt megemlékezik róla és azokról a hajléktalan barátairól, akik hozzá hasonlóan nagy szegénységben éltek és haltak meg.

A közösség tagjai Budapesten és Pécsen is régóta látogatják az utcán élőket, a barátaikká váltak, és amikor – a kemény életkörülmények miatt sajnos sokszor fiatalon – valamelyikük meghal, elbúcsúznak tőle a temetésen, illetve segítenek megszervezni a szertartást, ha a hozzátartozók nem teszik meg. A hagyományokhoz híven idén is megtartott Modesta miséjén a Sant’Egidio közösség tagjain kívül jelen voltak sokan mások, akik a hajléktalanok barátai, segítői, köztük a Szeretet Misszionáriusai rend nővérei is. A szentmisén koncelebrált Michels Antal plébános, aki mindig szeretettel fogadja be a templomba  a Sant’Egidio közösség rendezvényeit.

Mohos Gábor püspök homíliájában emlékeztetett arra, hogy amikor elhunyt barátainkért, hozzátartozóinkért imádkozunk, emberségünk mély titka előtt állunk: minden ember egyedi, megismételhetetlen, Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtett minket, kivétel nélkül mindenkit. A mindennapokban ezt az emberi méltóságot nem egyformán tiszteljük másokban, illetve mások sem bennünk – most itt az alkalom, hogy lelkiismeret-vizsgálatot tartsunk.

Az ószövetségi olvasmány Jeremiás szavait idézte, akinek próféciája nem volt népszerű az emberek között, üldözték, meg akarták ölni. Emberben nem bízhatott, az Úrra bízta magát. „Áldott az az ember, aki az Úrban bízik…” – Isten minket is erre a bizalomra hív, benne nem fogunk csalódni. Lukács evangéliumának felolvasott szakasza is azt mutatja meg, hogy rengetegen várják Jézustól a gyógyulást, szeretnének találkozni vele. Boldogok a szegények, akik éheznek, sírnak, akiket mások kizárnak maguk közül… Mindez a szomorúság elmúlik, Jézus azért jött, hogy megmutassa életünk igazi célját, értelmét.

„Krisztus feltámadt!” – tanítja Szent Pál a korintusiaknak, és elhunyt testvéreinkért imádkozva mi is megújítjuk ebben való hitünket: Aki befogadja Jézust, annak örök élete van, feltámasztja az utolsó napon. Senki nem tud ilyen távlatot adni az életünknek, csak Jézus, aki mindent megadott nekünk: bűneink bocsánatát és az örök életet. Ha Jézussal találkozunk, földi életünk távlata megnyílik az örök távlatra. Ez nem távolít el a valóságtól, éppen ellenkezőleg, ez által lesznek fontosak a mindennapok: nehéz hordozni a nyomorúságot, de ha túllátunk rajta, megszületik szívünkben a remény, a szeretet. Isten arra hív, hogy bízzunk benne. Isten bízik benned, bennem, így gyógyítja az életünket, így tudunk szeretni, önmagunkat ajándékozni másoknak. Egyedi és megismételhetetlen érték vagyunk Isten szemében és egymás számára – zárta beszédét Mohos Gábor.

A homíliát követően az utcán elhunyt hajléktalan barátaikról emlékeztek meg a résztvevők: akik látogatták őket, és akik ma is osztoznak sorsukban, az utcán élnek, nehéz körülmények között. Az emlékezés bennük azt a reményt is táplálja, hogy életükben és halálukban sem feledkeznek meg róluk azok, akik testvérként tekintenek rájuk, hetente jó szót és ételt visznek nekik Budapest utcáin. És nem feledkezik meg róluk Isten, beleírja nevüket az élet könyvébe.

Minden évben megrendítően hangzik a felsorolás: nevek egymásutánja, sok szegény, hajléktalan ember, akikről a város nem vett tudomást, akik sokak szemében csak kellemetlenséget jelentettek az utcákon, akiknek azonban arcuk, történetük van. Egy-egy mondat mögött felvillan egy egész élet, sok nyomorúsággal és mégis sok reménnyel, erőteljesen bizonyítva, hogy az emberi életnek mindig, minden helyzetben megvan a méltósága, értéke, és ahogyan a prédikációban is elhangzott, egyedi és megismételhetetlen.

Karsai Zoli a közösség barátja volt, segítőkész ember, a józsefvárosi templomban a rendezvényeken segített pakolni; Zsák Laci igazi sportember, táncos-komikus alkat; az éles eszű Vincze Laci mindig feladványokkal várta a barátait, amiket sokszor nem tudtak megoldani; a bohém életű Skorpi mindig hordta nyakában a keresztet, mert így érezte magát biztonságban… Megemlékeztek régi barátjukról, Zoltánról, akinek beceneve, Ördög, provokáció volt, hogy ismerjük fel benne és minden lenézett sorstársában az embert. Az elhangzó becenevek még személyesebbé tették az emlékezést, érezhető volt, hogy Ezredes, Vitykó, Dínó és a többiek egy igazi közösség, Isten nagy népe tagjai voltak, ahol nem feledkeznek meg róluk.

Az emlékezés Modesta imájával zárult: „Urunk, aki boldognak mondtad a szegényeket, mert övék a Mennyek országa, boldognak hívtad a szenvedőket; kérünk Téged Modestáért, aki hajlék nélkül, fájdalomban és szenvedésben élt, és mindazokért, akik elhagyatva haltak meg, mint a szegény Lázár. Fogadd be Modestát és minden elesett barátját házadba, ahol nincs többé hideg és magány, ahol senki sem idegen, és mindenki ismer Téged. Nyisd meg az emberek szívét azok iránt, akik fájdalmak között, otthontalanul és segítség nélkül élnek. Építsd nekik a béke házát ezen a kietlen földön, most és mindörökké. Ámen.” Ezután mindenki gyertyát gyújtott az oltár előtt az elhunyt barátokért, „hogy a feltámadás tisztasága és fénye ragyogja be halottaink emlékét és az élők életét!”


A szentmisét követően az eucharisztia asztala az irgalmas szeretet asztalává vált, a templomban asztalokat terítettek a szegényeknek, mintegy száz embernek. Mohos Gábor püspök is ott maradt az asztalnál beszélgetni a vendégekkel. Fiatalok, budapesti gimnazisták többek között az Apáczai- és a József Attila-gimnáziumból, egyetemisták, dolgozó fiatalok, a közösség tagjai és barátaik szolgáltak fel a vacsoránál. A közösség rendezvényein az étkezés azáltal igazán családias, hogy együtt fogyasztják el, beszélgetnek egymással utcán élők és mindazok, akik hetente látogatják őket, barátként, szinte családtagként tekintenek egymásra.

Az ételt a Kapuvári ÍzvadÁszok Gasztronómiai Egyesület tagjai főzték, akik már sokadszorra vendégelik meg a budapesti hajléktalanokat, a közösség karácsonyi ebédjét is ők adják. Évente egyszer, immár öt éve pedig a római Sant’Egidio közösségnél főznek a római szegényeknek, akik számára minden évben ünnep a magyar szakácsok látogatása, a magyaros ebéd.

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria