Szentmisét ünnepeltek Mindszenty bíboros halálának évfordulóján római címtemplomában

Külhoni – 2021. május 7., péntek | 20:18

Mindszenty József halálának 46. évfordulóján, május 6-án este Michael Czerny SJ bíboros, az Átfogó Emberi Fejlődés Dikasztériuma menekültügyi részlegének titkárhelyettese mutatott be szentmisét a római Santo Stefano Rotondo-bazilikában – a Szentszéki Magyar Nagykövetség felkérésére.

Az ünnepi szertartáson részt vett Habsburg-Lotharingiai Eduárd szentszéki magyar nagykövet; Németh Norbert, a Pápai Magyar Intézet rektora és az intézet pap diákjai; Stefan Dartmann, a római Német-Magyar Kollégium rektora, a kollégium magyar diákjai; Rómában tanuló és dolgozó teológusok, szerzetesek és szerzetesnők, valamint a római magyar kolónia tagjai.

A szentmise homíliájában Michael Czerny SJ bíboros felidézte:

„1948-ban szüleim, öcsém és én elmenekültünk Csehszlovákiából, és Kanadában kerestünk menedéket. Ebben az új országban való tartózkodásunk első tíz évében főleg a második világháború többi menekültjével álltunk kapcsolatban, akik Európa megtépázott országaiból érkeztek. Az általunk megélt traumatikus múlt óhatatlanul elkísért bennünket az új világba, időnként annak alapján ítélve meg bennünket, amitől elmenekültünk, beleértve átélt félelmeinket. Mi magunk is előmozdítói voltunk ennek: például Kanadában az első években szüleim túlzott mértékben táplálkoztak, mert attól féltek, hogy egy újabb katasztrófa miatt ismét át kell élniük a már elszenvedett éhezést. Abban az időben a félelem kitapinthatóvá vált. Az emberek légvédelmi óvóhelyeket építettek a pincehelyiségekben, és élelmiszertartalékokat halmoztak fel arra az esetre, ha atomháború törne ki. Azok a félelmek túlságosan valósak voltak.

Az ’50-es évek azonban a Nyugat számára a gazdasági fellendülés időszakát, a jólét kezdetét jelentette. Bizonyos jelek azt a reményt keltették, hogy a kommunista országokban is új szabadság jön, egy dicsőséges és ígéretes láng, amely néhány hétig lobogott az 1956-os októberi magyar forradalom idején. Ez az esemény erős hatást gyakorolt az egész világra, a távoli Kanadára is. Otthonunkban hat hónapon át velünk lakott egy Buba nevű magyar menekült. Rám, az akkori tízéves kisfiúra nagy hatást gyakorolt a válság reménytelensége és kegyetlensége, nagy ösztönzést jelentett a forradalmárok bátorsága. Elborzasztott az az elszántság és kegyetlenség, amellyel végrehajtották elnyomásukat. Hallottam Mindszenty bíborosról, akit 1949-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek, majd kiszabadították, és később, amikor a várt külső támogatás nem érkezett meg, kénytelen volt az Egyesült Államok nagykövetségén menedéket keresni. A bíboros megtestesítette a magyar nép egész drámáját.

Fiatalkori énem számára Mindszenty bíboros bátor, becsületes és igaz ember volt. Az elnyomás és az üldöztetés nem törték meg – felülemelkedett rajtuk. Nem aggasztották a fenyegetések, amelyek kívülről érték, hanem belső emberi, kulturális és spirituális erejéből merített, hogy szabad maradjon, hűséges hivatásához és küldetéséhez, hogy tovább növekedjen és evangelizáljon.”

Ma hasonló kihívásokkal kell szembenéznünk – folytatta a szónok. – Sok rezsim van, amely totalitárius tendenciát mutat, és elnyomja a szabadságot. Emberek milliói keresnek menedéket a háború, az elnyomás, a szegénység és a környezet pusztulása miatt, miközben azokat a hangokat, amelyek méltóságért és szabadságért kiáltanak, hideg erőszakkal elhallgattatják. A társadalmak között és a társadalmakban továbbra is egyenlőtlenségek és erőszakos megosztottságok állnak fenn. Szent Péter mai utóda arra szólítja fel a világot, hogy álljon ellen a „mi magunk” megvédésére irányuló természetes kísértésnek, és ehelyett törekedjen a „mi” fogalmának kibővítésére. Ezért úgy vélem, gondviselésszerű volt, hogy Nagy-Britannia egyik püspökével, valamint egy hölggyel, aki a menekültekkel foglalkozik és az Átfogó Emberi Fejlődés Dikasztériumának két munkatársával együtt éppen ma délben mutattam be a Szentatya üzenetét a migránsok és menekültek világnapjára, amelyet szeptember 26-án, vasárnap tartunk. Az idei üzenet címe: A „mi vagyunk” fogalmának egyre tágabb értelmezése felé.

Ma megszólítanak bennünket 1949 és 1956 tanításai. Ferenc pápa üzenete világos: A „rövidlátó, szélsőséges, bezárkózott és agresszív nacionalizmusok” (vö. Fratelli tutti, 11) és a „radikális individualizmus” (vö. uo., 105) szétzúzzák vagy megosztják a „mi” jelentését mind a világban, mind az Egyházon belül. „És a legnagyobb árat azok fizetik, akik a legkönnyebben válhatnak a többiekké: az idegenek, a migránsok, a peremre szorítottak, azok, akik a lét perifériáin élnek” (Üzenet a migránsok és menekültek világnapjára, 2021). Ferenc pápa felszólítása, hogy „haladjunk együtt a »mi« fogalmának egyre tágabb értelmezése felé, egy szívből jövő meghívással kezdődik, hogy újból egyesítsük az emberi családot, hogy közösen építsük fel igazságos és békés jövőnket, biztosítva, hogy senki ne legyen kirekesztve” (Üzenet a migránsok és menekültek világnapjára, 2021). Ferenc pápa azt kéri az Egyház tagjaitól, hogy legyenek „egyre hűségesebbek katolikus mivoltukhoz, megvalósítva azt, amit Szent Pál kötött az efezusi közösség lelkére: »Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy a hivatásotok is egy reményre szól. Egy az Úr és egy a hit, egy a keresztség«” (Üzenet a migránsok és menekültek világnapjára, 2021, Ef 4,4–5).

Tragikus, hogy olyan sürgető ez a felhívás a „mi” fogalmának egyre tágabb értelmezésére a világ számos részén szított identitásválság miatt.

Ebből a célból a mai első olvasmányunk nagyon világos leckéül szolgál. Amikor olyan közösségekre és népekre gondolunk, melyeket szembesítésre késztetett a „kik vagyunk?” kérdés, nehéz elképzelni nagyobb kihívást, mint amivel az első keresztények néztek szembe a megtértekkel szemben, akik nem voltak zsidók. Egyesek azt állították, hogy „Urunk Jézus (Krisztus) kegyelme által üdvözülünk, és éppen így ők is” (ApCsel 15,11) – ők, vagyis a pogányok, akik felvették a keresztény hitet. A keresztény közösségnek szerintük nem lehettek határai törzsek vagy kultúrák között. Mások ezzel szemben ragaszkodtak ahhoz, hogy zsidóvá kell válniuk (mint ahogy az volt maga Jézus és minden tanítványa) a Krisztusban való üdvösség elfogadásának előfeltételeként.

Péter – küldetése és tapasztalata alapján – arról tanúskodott, hogy Isten „nem tett különbséget köztünk s köztük” (15,9). Ebből származik a valóban egyetemes Egyház, amely napjainkig él és örökké élni fog. Barnabás és Pál ezután tájékoztatták az egész gyülekezetet arról, hogy „milyen sok csodás jelet művelt általuk Isten a pogányok között” (15,12). Ez egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy Isten megerősítette küldetésüket. Az idősebb Jakab vette át a szót, hogy lezárja a zsinati gyűlést, idézve Ámos próféta szavait (9,11–12). Az idézet arra utalt, amikor Isten újjáépítette Dávid leomlott házát vagy sátrát, „hogy a többi ember is keresse az Urat”, még az összes pogány is (15,17). A feltámadt Úr újraértelmezte Izrael helyreállítását az egyetemes küldetés értelmében. „Izrael népének egybegyűjtése”, amely az apostoli prédikációval kezdődött el, akkor kiterjedt és túllépett minden korláton, egészen a pogányok befogadásáig.

Ha visszatekintünk a Mindszenty-évekre – mondta Michael Czerny SJ –, láthatjuk, hogy a hidegháború labirintus volt; Ferenc pápa szavaival élve egy „hamis, félrevezető nyom, egy cél és irány nélküli kóborlás, tőrbe csalva egy labirintusban; energiapazarlás és alkalom a gonoszságra”. A világ látszólag elveszett ebben a labirintusban, amely elkerülhetetlenül a kölcsönös tömegpusztításához vezetett. Kétféle módon lehet kijutni a labirintusból: néhányan megpróbálnak egy útvonalat keresni, remélve (mint Ariadné fonalának mítoszában), hogy elkerülik a zsákutcát; a másik lehetőség abban áll, hogy talpra ugrunk, felszállunk a magasba, felülemelkedünk a valóságon.

Ma jobban értékelhetjük, hogy 1962-ben Szent XXIII. János pápa hogyan „állt talpra”, hogy kivezesse a világot a kubai rakétaválságból, hogy azután „felülemelkedjen” a Pacem in terris enciklikával, megalapítva és megszilárdítva a békét, nem az erőegyensúly, hanem az emberi jogok alapján. 1971-ben Szent VI. Pál pápa pedig megszervezte Mindszenty bíboros kiszabadítását és külföldre távozását. A hercegprímás ettől kezdve Bécsből folytatta szolgálatát, hogy tanúságot tegyen 46 évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig.

Most rójuk le tiszteletünket Mindszenty bíboros előtt, csodálattal és szeretettel emlékezve rá, kérve közbenjárását. Kérjük őt, hogy megkapjuk a kegyelmet, és úgy lássuk a problémákat, mint ahogy ő látja azokat mennyei otthonunkból. Miután meghallgattuk a mai evangéliumot, nem tudom elképzelni másképpen Mindszenty bíborost, mint tanítványt, akihez Jézus a következő szavakat intézi: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait és szeretetében maradok. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen tibennetek és örömötök ezzel teljes legyen” (Jn 15,9–11).

Ne csak azt kérjük Mindszenty bíborostól, hogy imádkozzon értünk, hanem kövessük példáját is. Mert ő védelmezőnk és társunk, megtartotta Jézus parancsait, tehát Atyánk szeretetében marad, és megtapasztalja a teljes örömöt. A mi Eucharisztiánk ennek a bizonyítéka: a bíboros továbbra is ösztökél bennünket, közbenjár értünk, és mi hálát adunk érte Istennek – zárta szentbeszédét Michael Czerny SJ bíboros, az Átfogó Emberi Fejlődés Dikasztériuma menekültügyi részlegének titkárhelyettese.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria