Tánccal belépni Krisztus valóságába

Giovanni di Paolo: Öt táncoló angyal, 1436 körül

Csókási Anna húsz éve a Szent Szív Társaság tagja. Teológus, lelkigondozó és lelkivezető, hittant tanít két budapesti általános iskolában. Rendszeresen tart Szent Ignác-i és táncmeditációs lelkigyakorlatokat.

– Hogyan jutottál el a táncmeditációhoz?

– Ausztriában találkoztam először ezzel az imamóddal, 15 évvel ezelőtt, egy lelkigyakorlatos házban. Már az első alkalommal úgy éreztem, hogy olyan rétegeket tud megérinteni, megnyitni bennem – nagyon egyszerű módon, nagy természetességgel –, amelyek közelebb tudnak vinni önmagamhoz és Istenhez. Arra gondoltam, ha ez így van, és másoknak is hasonló tapasztalataik vannak, akkor érdemes ezt jobban megismerni, és ajánlani másoknak is, hogy együtt keressük ilyen módon Istent. Öt éve tartottam először táncmeditációs hétvégét fiataloknak, és azóta folyamatosan foglalkozom ezzel. Egyébként sem zenei, sem táncos előképzettségem nincs.

– Milyen sajátosságai vannak ennek az imamódnak?

– A zene és a tánc kapcsolódásával kilépünk a szavak köréből. Ez segíthet elhagyni a napi rohanást, gondokat, és belehelyez a jelenbe. Amint megérkeztünk a mostba, nyitottak leszünk a találkozásra Istennel. A táncmeditációban nagyon sok minden ismétlődik. A lépések, a mozdulatok, a zene. Az ismétlésekből adódóan lehetőség van arra, hogy a találkozás elmélyüljön. A lelkiállapotunk, érzéseink befolyásolnak, olykor el is távolítanak magunktól. Az imagesztusok ismétlése segít, hogy mielőbb megérkezzünk a belsőnkkel való kapcsolathoz. Mindannyiunknak van tapasztalata arról, amikor nyűgösnek érezzük magunkat. Egyszerűen minden idegesít, fáraszt, legfőképp a másik. Ilyen állapotban érkezünk meg a táncmeditációra. Az ima alatt kitárjuk a karunkat az ég felé, ezt ismételjük, és azt vesszük észre, hogy megnyíltunk. Hiába éreztük úgy, hogy semmilyen kapcsolatra nem vagyunk nyitottak, az imagesztus segít abban, hogy a gát feloldódjon, Istenre és másokra figyeljünk. Hatalmas változás, hisz eddig bezárva éreztük magunkat, elutasítottunk mindenkit, most viszont megnyitottuk magunkat, ami azt jelenti, hogy láthatóvá, elérhetővé tettük magunkat a többiek és Isten számára.

– Mennyiben meghatározó, hogy közösségben imádkoztok?

– Nagyon. Ez az imaforma közösségi ima. Nem tudunk elrejtőzni egymás elől, érzékeljük a másikat, de nem figyeljük egymást. A középpontban Krisztus van, mint a Világ Világossága, amit mindig egy égő gyertya jelképez. Hozzá közelítünk, Ő van velünk az utunkon. Az Ő valóságába szeretnénk belépni. Valamikor ez könnyebben megy, máskor pedig egyáltalán nem. A gondjaink, a gondolataink elvisznek. Ahogy a mozdulat, a ritmus segíthet abban, hogy megérkezzünk, jelen tudjunk lenni, ugyanúgy a másik ember is, aki ugyanazt a mozdulatot teszi, ugyanazt a lépést járja. Együtt haladunk. A saját magam lépését nekem kell megtennem, senki más nem teheti meg helyettem, ezzel járulok hozzá a közöshöz. Megélhetem a közösség erejét, ahogyan tart és visz, máskor viszont azt, amikor az én tartásomra, erőmre van szükség. Kiegészítjük egymást.

– Milyen imatapasztalataid vannak?

– Nagyon sok minden történik a táncmeditációban, amit így szavakban nem lehet kifejezni. Számomra fontos ebben az imamódban a csend és a hang, a mozdulat és a mozdulatlanság egységének megtapasztalása.

– Adott lépések szerint mozogtok, vagy van rögtönzési lehetőség is?

– Megadott lépéseket tanulunk egy gyakorlási folyamat során. Nagyon ritkán szoktam szabad táncot ajánlani.

– Hányan járnak ide a Mese utcába (a Szent Szív Társasága budapesti rendháza, amelyben a Forrás Lelkiségi Központ is működik – a szerk.), a kápolnába, táncmeditációra?

– Körülbelül tizenöten. Túlnyomórészt nők, de van néhány férfi is, aki rendszeresen jár, és néhányan időnként jönnek csak közénk. Vannak, akik már maguk is vezetnek saját csoportokat.

– Volt-e olyan, hogy valaki azt mondta, nem erre számított?

– Persze, de ez nagyon érthető. Sok idegenséget is kiválthat a tánc. Nem szokás nálunk, Európában tánccal imádkozni. Más földrészen ez sokkal magától értetődőbb. Mi sokkal zártabbak vagyunk. A tánc egyébként nem volt mindig ennyire idegen az egyházi élettől Európában sem. A liturgiánk különböző hatásokra egyszerűsödött le annyira, hogy a térdelés, állás, ülés adja imádságos jelenlétünk kifejeződésének zömét. Szent Bazil még lelkesítette a híveit, hogy táncoljanak, mert akkor ugyanazt teszik, mint az angyalok. A középkorra viszont már teljesen kiszorultak a liturgikus használatból.

Másrészt az elutasítás oka lehet az is, hogy mindannyiunk életében vannak időszakok, amikor egyes imamódok segítenek, mások nem. A táncmeditáció egy lehetőség.

– Benned is születik néha ellenállás?

– Nem mindegy, hogy lelki vagy testi ellenállást érzek egy mozdulattal kapcsolatban. A „nem szeretem” lehet belső hárítás, de lehet testi fájdalom okozta reakció is. Ha az előbbi a helyzet, akkor megpróbálom elfogadni, hogy most ilyennek élem meg magam, ha az utóbbi, akkor a testi nehézségemmel kell kezdenem valamit. Mindkettőhöz ugyanaz a kulcs: türelmes jelenlét.

– A tánc dráma is.

– Belekerülni valamibe, ami kellemetlen vagy fáj, és azt még ismételgetni is a tánc során, akár elrettentő is lehet. Ki is lehet belőle lépni, és benne is szabad maradni. Ha benne maradok, akkor tud átalakulni. Ha kilépek a kellemetlen helyzetből, fájdalomból, akkor rövid időre megoldottam a nehézséget. Ezután még mindig ott van a lehetőség, hogy legközelebb újra próbáljam.

– Sokan már a meditáció szótól is megijednek, azt gondolják, valamiféle ördögi praktika. Te teljesen szabadon használod ezt a kifejezést?

– Igen. A táncmeditáció szót a németből vettem át.

– Mi változott a táncodban, a táncmeditációhoz való viszonyodban az elmúlt 15 évben?

– Keresek még mindig valamit a folyamatban. Keresem az én formámat, amiről még nem tudom pontosan, hogy micsoda. Például nagyon foglalkoztat a lépés maga, és a lépések által keletkezett ritmus, annak váltakozó erősségű hangja, több személy lépése viszont már egy közösség kifejeződése lesz. Létrejön egy közösség, amelynek ugyanaz a ritmusa, és ebből egység születik. Foglalkoztat a csendnek a helye is. És sorolhatnám, hogy mi mindennek szeretném egy kicsit jobban megélni és megérteni az üzenetét.

– Milyen zenére táncoltok? Vannak kedves zenéid, táncaid, amelyek különösen sokat adnak neked?

– Klasszikusokat, népzenét, könnyűzenét is hallgatunk. Mindig mást szeretek jobban. Minél többet táncolok egy táncot, annál inkább megértem, mit is jelent. Vannak olyan táncok, amelyek valami miatt rögtön megérkeznek, valamelyiknek pedig nagyon hosszú idő kell, hogy kibontakozhasson bennem. Utóbbiak általában a legegyszerűbbek, annyira magától értetődőek, hogy már észre kell venni őket.

Forrás: Kóczián Mária/Talita.hu

Fotó: Talita.hu; Wikipédia

Magyar Kurír