Teremtésvédelmi kalendárium – A várakozás virága

A karácsonyi kaktusz talán a legszebb adventi virágunk!

A kaktuszok különös családot alkotnak a növényvilágban. Botanikai értelemben semmi nem az rajtuk, aminek elsőre látszik, hiszen a tövisek valójában módosult levelek, amik a szélsőséges szárazság elviselésére, a párolgás visszatartására alakultak ennyire „testetlenné”. A felületesen levélnek gondolt zöld szártagok pedig hajtások, amik láthatóan átveszik az asszimiláció, és a nehezen megszerzett víz gondos megőrzésének feladatát is. Legtöbben sivatagok, félsivatagok lakói, és egy boldogabb éghajlaton élő ember számára inkább riasztó, szánalomra méltó a sorsuk. Mégis a kaktuszgyűjtők népes tábora bizonyítja, hogy van valami fontos üzenetük a világ számára!

Karel Capek A szenvedelmes kertész című munkájában így ír a kaktuszokról: „Egy kisebb kaktuszgyűjtemény olyan, mint a harcias manók tábora. Ha egy harcos fejét vagy kezét levágják, újabb kardot suhogtató, tőrt szegező vitéz támad belőle. Az élet harc.

De vannak titokzatos percek, amikor ez a dacos, megközelíthetetlen, marcona lény mintha megfeledkezne magáról, és elszunnyadna: ilyenkor virág bomlik ki belőle, nagy és fényesen ragyogó, békés, szelíd virág a támadóan előreszegezett fegyverek közt. Nagy kegyelem, ritka esemény ez, amelyben nem is egyhamar van része akárkinek…”

A karácsonyi kaktusz nálunk „csak” szobanövény, egyébként Brazília őserdőiben, a fák koronájában él. Nem élősködő, nem a gazdanövény testébe mélyeszti a gyökerét, csak a fák elágazásaiban, kéregrepedésekben felgyűlt humuszból szerzi a táplálékát. Az egymásból sarjadó szártagok tényleg nagyon levélszerűek, alig lehet észrevenni végükön az apró sörtékké csökevényesedett egykori „leveleket”, és ezért is olyan csodálatos, amikor a hajtások végéből egyszerre mintha egy teljesen más anyagból, színekből formálódó, hatalmas virág bomlik ki! Az őserdőben megporzását végző kolibrikre nálunk hiába vár, így több napon át gyönyörködhetünk benne. Úgy ül a hajtás végén, mint egy éppen elröppenni készülő pillangó!

Van egy különös hasonlóság a virágok és a pillangók között. Ahogy a hernyó felépíti a testét a megrágott növény leveleinek anyagából, és utána bebábozódva, a sötét rejtekben titokban pillangóvá változva születik újjá a fényben, teljesen más életformájú lényként, valahogy úgy bomlik ki a növény hajtásából a bimbó zártságán keresztül, váratlanul, érthetetlen szépségében a virág! És ahogy a pillangó könnyed szárnyalásában benne van a földhözragadt hernyó fáradozása, úgy virág is csak a növekvő, lélegző zöld növényből fakadhat ki…

De mi készteti a hernyót, a növényt, hogy mindazt, amit összegyűjtött, átadja, feláldozza, lehetővé téve egy nála magasabb rendű jelenség világra születését? Igaz, a virág helyén termés képződik, magvak érlelődnek később, a pillangó is lerakja a petéit valahol, mielőtt elpusztul, az egyed áldozata így valójában a faj továbbélését, megújulását szolgája. De mégis, van a virág szépségének valami titokzatos, önmagán túlmutató, örökké megfejtésre váró, csak az embernek szóló üzenete is, különben nem nevelgetné az ablakában…

„Nagyszerűség van ebben a felfogásban, amely szerint a Teremtő az életet a maga különböző erőivel eredetileg csak néhány vagy csak egyetlen formába lehelte bele; és mialatt bolygónk a nehézkedés megmásíthatatlan törvénye szerint keringett, ebből az egyszerű kezdetből végtelen sok szépséges és csodálatos forma bontakozott ki és bontakozik ki ma is.” (Charles Darwin: A fajok eredete, második kiadás)

A teremtés harmadik napja nem huszonnégy földi órából állt. Az élővilágnak van számunkra már többé-kevésbé ismert fejlődéstörténete, és ebben a történetben a virág nagyon késői fejlemény. Különös, hogy a növények és az állatok törzsfejlődése korábban évmilliókon át külön utakon járt. Az állatok a növényekből táplálkoztak, maradványaikból bomlásuk után a növények jutottak újra tápanyaghoz. A növények néha mérgező anyagokat termeltek, töviseket növesztettek, hogy a kártételt mérsékeljék, de ez még valóban csak a darwini, létért folyó harc korszaka volt. A virágban azonban a növények és állatok országa hirtelen szeretetteljes párbeszédbe kezd egymással! A virág az illattal, nektárral, és a Nap fényét szivárvánnyá oldó, addig sosem látott ragyogó színekkel szól a megporzó rovarokhoz, madarakhoz, denevérekhez. A megporzók szájszervei, testfelépítése, érzékelése, tájékozódási képessége a válasz a virág ajánlatára. Igazi nyertes–nyertes játszma folyik köztük már több millió éve!

Hol tartana most a földi élet, ha nem jelenik meg egykor a virágban az új parancsolat: Szeressétek egymást! És hol tartana az emberi történelem, ha a betlehemi éjszakán nem születik közénk a Megváltó?

Talán segíthet az örökké kereső emberen a kaktusz virágának szemlélése, hogy a karácsony valóban a lelki megújulás ünnepévé váljon…

Világ világa, virágnak virága, járj előttünk!

Szöveg és kép: Lechner Judit

Magyar Kurír