Theo Marie nővér, Isten maratonistája: A futó és a keresztény ember titka a lélegzetben van

„A futás a véremben van, talán mert egy bajnok gyermeke vagyok” – vallja, de valójában a nővér szülei tanárok, a bajnok pedig, akiről beszél, Szent Domonkos: „Tudjátok, hány kilométert tett meg gyalog az életében Szent Domonkos, hogy elmenjen az emberekhez, a testvéreihez, és az irgalmasságot kínálja fel nekik?” Marie Theo nővér, a római Domonkos-rendi női kongregáció tagja, az olasz-svájci tartomány provinciálisa szintén a vatikáni atlétikai csapat tagja lett. Ez az első Vatikánvárosban bejegyzett sportegyesület, amely januártól országos és nemzetközi versenyeken is szerepel. Hatvan ember, papok, szerzetesek, világiak kezdeményezték a létrejöttét, olyan emberek, akik hajnalonként a Tiberis partján együtt futnak, edzenek. A csapat Rómában január 20-án, a La Corsa di Miguel futóversenyen debütál.

„A plébánián a cserkészek között és a Szentlélekben való megújulás mozgalmában nőttem fel. Érdekelt a pszichomotorikus fejlesztés témája, és általában a mozgás mint a személyiség egyensúlyának, harmóniájának, egységének forrása. Vagyis érdekelt az ember a maga egységében, test, lélek, szellem egysége, aki arra hivatott, hogy teljes szépségében megélje a létezését Isten szeretett teremtményeként. Fontos volt számomra a mozgás, az egység, a méltóság.” Mielőtt a szerzetesség mellett döntött, pszichomotorikus fejlesztést tanult, és egy évig autista gyerekekkel foglalkozott.

Szeretett teniszezni, síelni, úszni, motorozott, gyermekkora óta kalandvágyó volt. A futást Rómában kezdte, nem maga a futás iránt érzett ösztönzést, hanem a közösségben végzett tevékenység iránt: néhány fiatal szerzetesnővér elhatározta, hogy szombat reggelente együtt futnak a Pamphili-villa parkjában. „Bevallom, először fél óra elteltével alig vártam, hogy megállhassak és hazamehessek. Aztán megtetszett a futás. Ami leginkább tetszett benne, hogy futás közben egyedül lehetek, lazíthatok, elszakadhatok a hétköznapi dolgoktól, hogy teljesen önmagam lehessek, egységben önmagammal.”

Hozzátette: „Volt, hogy azért futottam, hogy ne kiabáljak vagy sírjak, amikor nehéznek éreztem az utat. Futottam, hogy ne veszekedjek magammal és másokkal; érezzem, hogy élek, mozgásban vagyok; ne gondolkodjak, csak a lélegzetemet érezzem, az erőfeszítést, az életet, ahogyan lüktet a szívdobogásban; örüljek, hálát adjak, magasztaljam az életet, megénekeljem a szépségét. Futottam, mert boldog voltam. Egyedül futottam, de ott volt bennem sok ember, aki elkísért: a családom, a szerzetestársaim, a barátaim. És ami a legfontosabb, mindig Jézussal futottam, aki ott volt velem a viharban és az örömben is. Futottam azért is, hogy elgondolkodjak valamin, meditáljak: és olyankor észrevettem, hogy más módon kapok mindent, belülről száll fel bennem, lépésenként, a lélegzet ritmusára, mint ahogy a Szentlélek tevékenykedik.”

Első versenyét, egy öt kilométeres jótékonysági futást Róma belvárosában 2012-ben futotta. A rend iskolájának egy tanára biztatta a versenyre: „Gondoltam, hogy előbb megbeszélem a nővértársaimmal, hiszen nem történt még hasonló dolog: az rendben van, hogy futok, de hogy egy versenyen részt vegyek, ráadásul vasárnap, az más. Óvatosan, félve kérdeztem meg őket, mit gondolnak róla, de ők fellelkesítettek. Kezdettől fogva a nővértársaim voltak a leghűségesebb szurkolóim.”

Aztán jött a Hunger Run verseny tíz kilométere, majd az Appia Run a 13 kilométeres távval. Ekkor gondolta, hogy most már jöhet a félmaraton, a Róma–Ostia távon edzett rá. „A verseny ősi útvonalán futni a legszebb meditációra adott alkalmat. Amikor izzadtam, elfáradtam, és azt gondoltam, de hát ki kényszerít erre, eszembe jutottak Szent Pál szavai a filippiekhez: »Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban«. Arra gondoltam, hogy ez az akarat, amit beleadtam, ez az erő, amivel el akartam érni a célt, ösztönöz Krisztus követésére is. Megéreztem, mennyi erőt kapok attól, hogy céltudatosan sportolok, és ez ösztönzést adott ahhoz is, ahogyan nap mint nap megélem a hitet. Ha teljes valódat beleadod a futás kedvéért, ha képes vagy felülmúlni önmagadat, hogy te érj oda elszakítani a célszalagot, a célba érés öröméért, a boldogságért, hogy sikerült megcsinálnod, akkor mennyivel inkább jó dolog ezzel a lelkesítő életerővel élni az életedet Krisztussal, a testvérekért!”

Marie Theo nővér szerint egy futó, de egy keresztény ember titka is a lélegzetben van: „Onnan kapom az erőt, ami szétoszlik az egész testemben. A lélegzet szállítja az erőt, amely táplálja az izmokat. Így éreztem meg a Szentlélek jelenlétét is a testben, ami az Egyház: mint a lélegzet, ami mozgásba hoz és erőt ad, ami arra ösztönöz, hogy túllépj a határaidon, ami egységbe hoz és életet, erőt, bátorságot oszt szét. A Szentlélek az öröm forrása.

A vatikáni atlétikai csapattal azt a lehetőséget kaptam, hogy egy családban futhatok, ami az Egyház: egy olyan család, amely a hit és a szeretet üzemanyagával siet előre. Jézusnak nincs szüksége semmiféle zászlóra, de nagyon szép dolog tanúságot tenni az örömről, az életről, a lélegzésről, a teljességről, amit Ő ajándékoz nekünk. Milyen szép dolog az erőfeszítésben és az örömben együtt megtapasztalni a közösséget, a szolidaritást, a másik iránti figyelmet. Milyen szép dolog futni, hogy elmondhasd: fontos vagy számomra, érted is futok, veled futok, fussunk együtt! Fussunk hát a lábunkkal, hogy erőt adjunk a reménynek, realitást adjunk az igazságosságnak, arcot adjunk a szeretetnek.”

Forrás: Famiglia Cristiana

Fotó: Famiglia Cristiana; Avvenire

Magyar Kurír
(tzs)