Thimár Attila irodalomtörténész, a PPKE BTK tanára: A betűvel rögzített gondolat megmarad

Nézőpont – 2020. szeptember 21., hétfő | 20:44

Thimár Attila egyetemi docens a március 15-e alkalmából odaítélt József Attila-díjat augusztus 20-án vehette át a járványhelyzet miatt. A PPKE Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete tanárának irodalomtörténészi munkásságát, oktatói tevékenységét és a Kortárs folyóiratnál végzett szerkesztői teljesítményét ismerték el. Részletek a Pazmanyonline.blog.hu-n megjelent interjúból.

– Szükség van-e még hagyományos módon irodalomoktatásra, irodalmi műveltségre?

– Irodalmi oktatásra és irodalmi műveltségre mindenképpen szükség van. A kérdés inkább az: milyen módon, milyen utakon tudjuk ezt átadni a hallgatóknak? A Kádár-rendszerből örökölt modell, amely kötelezően előírta, mit kell megtanulni az irodalomból, már régen érvényét veszítette. Manapság azt sem állíthatjuk, hogy az irodalmi műveltség az általános műveltség kitüntetett része, ennek megfelelően kiemelt értéket képvisel. Olyan korban élünk, amikor pragmatikusan (...) meg kell tudnunk mutatni a diákoknak, hogy az irodalmi művek ismerete segítségükre lehet mindennapi életükben, akár például válsághelyzetben vagy különböző döntések meghozatalában. Egyszóval hozzájárulhat életstartégiájuk kialakításához. Mikszáth Kálmán híres novellásköteteit nem csak azért kell megtanítani, hogy tudják, mi volt ezekben az újdonság 1882-ben, hanem a szöveg elemzése gondolkodtasson el: akkoriban milyen szemmel olvasták a Jó palócokat vagy a Tót atyafiakat, mit fogalmazott meg ezekben Mikszáth, milyen problémákat vetett fel, és milyen válaszokat adnak ezekre a szereplők, s ezen túl a mai olvasó milyen válaszokat adna, és ezek mennyiben segítik az életében. Ez a megközelítés egészen más szemléletet mutat, és egészen más oktatói magatartást követel, mint két-három évtizeddel ezelőtt...

Mindannyian bele tudjuk élni magunkat akár az Egri csillagok vagy az Édes Anna szereplőinek helyzetébe, a modern irodalomból vett példával Bodor Ádám Sinistra körzet című regényében a szereplők gondolat- és lelkivilágába. Az irodalomnak meghatározó szerepe van egyéni és közösségi identitásunk kialakításában. Nehéz pontosan megfogalmazni, milyen elemekből épül fel a magyar nemzeti identitás, de kétségtelen, hogy egyik legfontosabb eleme a sokszínű irodalom. Ha valaki áttekinti azt a széles spektrumot, amelyet irodalmunk tükröz, és ebből legalább annyit leszűr, hogy azért fontos közösség a miénk, mert igen sok pillérre támaszkodik kulturális örökségünk, sok minden belefér, és ezért nagyon gazdagok vagyunk, akkor máris kialakul egy olyan közösségi érzés, közösségi tudat, amelynek birtokában válaszolni lehet a 21. században előttünk álló nagy kihívásokra.

Az irodalom funkciója átalakul. A 19. század közepétől a 20. század végéig – az esztétikai élmény mellett – információ- és tudásátadó szerepe is volt. Jókai regényeiből megismerhette a kor tudományos újdonságait, a történelmi eseményeket az olvasó. Erre az információátadásra a mai irodalom, éppen a felgyorsult élet miatt, kevésbé képes. Az irodalom olvasása kötelező lelki higiéniás gyakorlattá vált, amellyel saját szellemünket és lelkünket épségben, egészségben meg tudjuk tartani. Egyfajta szükséges luxus.

Amit irodalmi életnek nevezünk, alapvetően két részből áll. Belső, nem annyira látványos megnyilvánulása az irodalmi magánélet, s megjelenik a kifelé való reprezentálás. Az irodalmi magánéletben nem érzem annyira erősnek a választóvonalakat. Bármikor le tudok ülni – és magam körül ilyen példákat látok – olyan szerzőkkel is beszélgetni, akik deklaráltan más esztétikai, társadalmi, esetleg politikai elveket vallanak. Probléma akkor jelentkezik, amikor valakinek kifele kell reprezentálnia magát. Ilyenkor kinyilvánítja, hogy ehhez vagy ahhoz a táborhoz tartozik, s máris megmutatkozik a törésvonal.

Az irodalmi életben is megjelentek nálunk a kommunizmus alatt ismeretlen kapitalista működési formák, érdekérvényesítési módok. Gazdasági érdekcsoportok alakultak, amelyek ki szeretnék iktatni a konkurenseket a piacról. Ezt diktálja a versenyszellem, s míg ehhez a gazdasági életben hozzászoktunk, a kultúrában mindennek furcsa visszfénye van.

Az irodalmi élet egy része piaci alapon tud működni. Könyvkiadók vannak, befektetések és pénzügyi érdekek. Az irodalom ebből a szempontból kétarcú jelenség. Ugyanúgy benne van a művek esztétikai értéke, a szellemi közösség értékképző ereje, mint a kereskedelmi érdekközösség, a hatalmi és anyagi pozíciók iránti erős vágy. Akkor van probléma, ha a kettő összemosódik, és nem tudjuk őket tisztán meglátni, megkülönböztetni. Illetve a kereskedelmi, pénzügyi szempont elhatalmasodik az elsőnek a rovására. Napjainkban mintha ennek lennénk tanúi. De (...) kifelé látszik csak ez az elhatalmasodás. 

A művészetek, az irodalom területén is sokszor könnyen összemossuk a gondolati, esztétikai, szellemi kérdéseket a társadalmi, gazdasági pozicionálási problémákkal. Bizonyos mértékben régen is így volt ez, csak talán nem éleződött ki ennyire a helyzet. Jókai Mór, Ambrus Zoltán, Asbóth János között ugyanígy jelentkeztek a társadalmi pozicionálási problémák, de nem akarták ezt esztétikai kérdéssé átformálni. Az egyik így írt, a másik úgy. Jókainak sokkal jobb volt a társadalmi helyzete, sokkal többet keresett, a többiek nehezebben boldogultak az irodalmi életben. De ezt nem fogalmazták meg esztétikai vagy ideológiai kérdésként. Ma ellenben nagyon felerősödött a küzdelem. Minden alkotó azt szeretné, hogy részt vegyen a kritikai élet körforgásában, ismert, keresett, olvasott, népszerű, anyagilag is sikeres legyen. Mára ez sokkal fontosabbá vált, mint mondjuk Ottlik Géza, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Mándy Iván generációjának.

– Hogyan látja az irodalom létjogosultságát abban a világban, amikor az olvasás egyre inkább háttérbe szorul, mindjobban terjed a funkcionális analfabetizmus?

– Az irodalmi művek olvasásának mindig nagy és fontos szerepe lesz. Valóban, a funkcionális analfabetizmus egyre nagyobb arányú. 10-15 százalékra teszem, de lehet, hogy eléri a 20 százalékot a mai magyar lakosság körében, akik nem tudnak rendesen írni és olvasni. (...) a reformkorban, Kölcsey, Vörösmarty, Széchenyi korában a lakosság 80-85 százaléka írástudatlan volt, az ország mégis felfelé ívelő évtizedeket élt meg 1848-ig. Nem biztos, hogy mindenkinek kell tudnia olvasni, s nem biztos, hogy mindenkinek ugyanazt kell olvasnia. Inkább az a kérdés, hogy egyéb társadalmi, gondolati, szellemi kontextusok hogyan segítik elő a nemzetről, az országról, a jövőről való gondolkodást, illetve mennyire vannak pozícióban azok, akik éppen az irodalom olvasása nyomán jó gondolatokat tudnának megfogalmazni, jó terveket tudnának lefektetni, vagy az irodalom hatására vonzó retorikával képesek megfogalmazni gondolataikat. Nem tudom, hogy a teljes népességet érintő és jól használható írás-olvasás fenntartható lesz-e a jövőben. De létrejönnek más információs csatornák, ma még el sem gondolt lehetőségek születnek, amelyekről majd meglátjuk, mire lesznek jók. Ezzel együtt megmarad a betűvel rögzített gondolatok kiemelt szerepe. Azok fogják továbbvinni értelmesen és hatékonyan a világ tervezhetőségét és valamiképpen a világról való gondoskodást, akik a betűvel leírt gondolatokat megértik, s azok szellemében cselekszenek.

A beszélgetés teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás: Pázmányonline.blog.hu

Fotó: Mudra László

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria