Tiszta lappal – Az „ismeretlen” Antoine de Saint-Exupéry örökségei

Bármikor kerül a kezembe valamelyik könyve, írása, belenézve már ott is az a semmivel össze nem hasonlítható borzongás, amit csak a nagyon igaz vált ki. Az evangélium, és a legnagyobb beavatottak. A Citadella, ha megtörve, félbehagyva is, örök fellegvár. Nehezen megmászható, de páratlan kilátást és védelmet nyújtó bölcseleti csúcs, romjában is inspiráló spirituális végállomás. Lentről alig látható éle égbe vesző magaslat. Mennyei oázis. Ledöbbent a teljesítmény, a törekvés igénye és módja. A fejedelem, az építő ember, az Istent-tanuló hegymászók, a munkájukkal imádkozók érettsége, amellyel sorról sorra haladva, kőről kőre fogva és fokról fokra jutva folyamatosan szembesülünk.

A lassan bontakozó, szövevényben maradt főmű, a Citadella a legterjedelmesebb Saint-Exupéry-szöveg. Egyébként nem írt sokat. Az életmű – a haditudósításokon túl – valójában pár kisregény, hosszabb elbeszélés. Nehezen találni nála lényegre törőbb alkotót. Ezért sem lep meg, hogy az 1926-ban Franciaországban közöletlenül maradt, és csak hatvanhárom évvel a szerző halála után, 2007-ben megjelentetett, majd 2019-ben, Az ember földje kötet részeként itthon is kiadott fiatalkori elbeszélése, a Manon, a táncosnő mennyire kész darab. Pedig a történet – már ha a cselekmény lenne fontos – banális. A jobb sorsról álmodó, ám a prostituáltmúlttól szabadulni képtelen lány/nő kiszolgáltatott figurája a kihasználtság és az elhasználtság levakarhatatlan bélyegével ismerős Dumas A kaméliás hölgy című regényéből-drámájából, Verdi Traviatájából, az akár „névadónak” is tekinthető Prévost abbé Manon Lescaut-jából, Massenet-től, illetve Puccinitől, aki később A fecskében még egyszer visszatért erre a szinte toposszá lett témára. De ugyanezt az érzelmi húrt pengeti a Waterloo Bridge filmváltozata, az egyiptomi regényíró, Nagíb Mahfúz Útvesztője vagy az olasz neorealisták sora. A franciáknál maradva Anatole France (és Massenet) szentté váló alexandriai kurtizánja, Thaisz sajátos kivétel. Hit általi száznyolcvan fokos lelki fordulata, megtisztulása, halála közeledtével a földi dolgokból való teljes spirituális kivonódása – szemben az őt megmentő sivatagi szerzetes, Paphnutius bukásával – inkább szimbolikus.

Saint-Exupéry szikár és tárgyilagos. Életképek, egymást követő, s mindinkább rövidülő, sűrűsödő jelenetek pergő párbeszédekkel, melankolikus önreflexiókkal. A végsőkig lecsupaszított, fókuszált szöveg, amely a végére szinte már-már poézissé, szabad verssé alakul át. Az olvasó a történések, a rövid belső monológok és a különböző korú, státuszú kuncsaftokkal való légyottok szituációs mozaikkockáiból alakítja ki az összképet, amely végül a Saint-Exupéryre olyannyira jellemző tűpontos lélekrajzot nyújtja. Ebben az elbeszélésben is az a legtöbb, amit nem mond el: ami a szemnek láthatatlan. Cseppet sem romantikus. Sajnáltatás nélkül kelt részvétet. Nem visz olyasféle tragédiába sem, amely az emlegetett irodalmi előképeknél szinte elkerülhetetlen. Elévülhetetlen modernsége a tőmondatokon, a félbehagyott gondolatokon világlik át. A világirodalom egyik legrövidebb „fejezete”: „– Sántítani fog – mondja a sebész. – Táncosnő voltam…” A zárás az érett, realista Saint-Exupéryé. A humanista dilemmája, aki a testi-fizikai korlátok ellenére, ha a siker kétesélyes is, hisz, hinni akar az újrakezdésben. Az alkotás erejében, a betöltésre váró tiszta, üres lap által keltett halvány reményben: „Az ember nem sírhat állandóan, így hát kapitulál. Erejét egy álmoktól mentes munkára pazarolja, egy vászon fölé hajolva, amely olyan fehér, csupasz, mint egy fal.”

* * *

Nem először itt, Az ember földje-kötetben látott napvilágot itthon, de az életmű nehezen hozzáférhető darabjai közé tartozik a Levél egy túszhoz.  Rövid irodalmi remek ez is, alig negyedszáz oldalnyi. Egy 1940-es látogatás élményéből indul a feszült hangulatú, szomorú Lisszabonban: „ahol eljátszották a boldogságot, hogy Isten is elhiggye”. A város színpadias boldogságot mímelő magamutogatása nem fedi el a menedéket, megélhetést kereső menekültek, bevándorlók szomorúságát, nyomorát. E kiszolgáltatottak aggódása, ismerős lelkivilága pedig különböző emlékfoszlányokat elevenített fel az íróban. Az otthontól távol, „a szaharai években” pilótaként hasonlóan hontalanná vált szerző a folytonosan úton lévők szemszögéből fűzött ciklusba néhányat azokból a megélt tapasztalataiból, amikor egy-egy őszinte, megváltó erejű mosoly békét teremtett. De közben írói kétségeit is megosztja: „Félek, hogy a dolgok visszfényét tudom visszaadni, nem a lényegét. Az elégtelen szavak között elszökik az igazságom.” Pedig dehogy. Szerénykedő aggályossága különösen rokonszenvessé teszi. Mert, ha valaki, ő aztán igazán nem „tükör által homályosan” lát és közvetít.

És sorjáznak a képek, a példái… A háború előtt, Tournus mellett, egy éttermi ebéd a teraszon a haverokkal, és koccintás az idegen, ám a meghívás pillanatától barátokká váló külföldi uszály rakodókkal. Néma megértés a mosoly derítő békéjében. Aztán egy eset a spanyol polgárháború idején készített riport kapcsán, a bizalmatlan katalán anarchista milicisták fogságában. Halvány-bizonytalan mosollyal egy szál cigaretta kérése a „rabtartótól”, ami egyszerre megtöri és feloldja a feszültséget. Amikor egy gesztus és a viszonzott mosoly felszabadít. Az emberség felszínre törése, megmentő öröm: a rokonlelkűség fölfedezése. Intermezzóként egy eszmefuttatás az ember tiszteletéről. A befejezés: a bajtársiasság, a felebarátság, a barátság hazafias, kiterjesztett szeretethimnusza. Az összetartozásé. Levél egy túszhoz. Így vagy úgy, mindannyian túszok vagyunk. Ez a levél mindnyájunknak szóló üzenet. Közös és nagyon személyes. Mint az Örömhír.  

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. július 5-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.