Úgy képzeltem, gyorsabban fogunk előrehaladni – Beszélgetés Kurt Koch bíborossal

– Mi volt a legkiemelkedőbb ökumenikus esemény, mióta hivatalba lépett?

– Több kiemelkedő esemény is volt. XVI. Benedek Erfurtba látogatott, ahol igen pozitívan nyilatkozott Luther Mártonról. Szintén kiemelkedő jelentőségű volt, hogy Angliában felkereste az anglikánokat. Ferenc pápa és Kirill pátriárka havannai találkozójának ugyancsak történelmi jelentősége volt, akárcsak annak, hogy a svédországi Lundban részt vett a reformáció elindulása kapcsán szervezett közös megemlékezésen. Arra is örömmel gondolok vissza, hogy 2018-ban Ferenc pápa felkereste az Egyházak Világtanácsát Genfben.

– A hívő emberek erre gyakran azt mondják, hogy az egész csak diplomácia, és helyi szinten nem sok minden érzékelhető belőle.

– Noha a hívő embereknek talán az a benyomásuk, hogy a saját környezetükben nem sok következménnyel járnak ezek az események, mindaz, amit említettem, igen fontos az ökumené haladásának szempontjából. Gyakran megfigyelhető, hogy egy-egy ilyen találkozás nyomán jelentős folyamatok indulnak el.

A gyümölcseik nem mindig azonnal mutatkoznak meg, hanem csak később. Ugyanez mondható el arról a számos párbeszédről is, amelyet folytatunk.

– Milyen mélypontokat volt kénytelen átélni?

– Eredetileg úgy képzeltem, hogy gyorsabban fogunk előrehaladni. Sokszor fájdalommal tölt el, hogy a nyilvánosságban az ökumenével kapcsolatos nehézségekért mindig a katolikus egyházat hibáztatják. Sokan nem veszik észre, hogy minden egyes egyház támaszt nehézségeket és akadályokat.

– Azt is hangoztatni szokás, hogy ha a katolikus egyház nyitottabban állna a pápai primátushoz, már sokkal messzebb járna az ökumené.

– II. János Pál pápa minden keresztény egyházat felhívott arra, hogy kezdjen nyitott párbeszédet folytatni vele Róma püspöke primátusának gyakorlásáról, annak érdekében, hogy a primátus ne képezhessen többé akadályt, hanem az egységet tudja szolgálni. Remélem, hogy ennek az őszinte felhívásnak sokan nagyobb mértékben eleget fognak tenni, mint eddig.

– Ferenc pápának szinodális egyház lebeg a szeme előtt. Lehetséges-e, hogy e téren felgyorsulnak majd a folyamatok?

– Ferenc pápa rendszeresen hangsúlyozza: a szinodalitás nem egyenértékű a parlamenti berendezkedéssel. A demokrácia azt célozza, hogy érvényre juthasson a többségi vélemény, a szinodalitásnak viszont az a célja, hogy egyöntetű gondolkodásmód, konszenzus alakuljon ki.

A szinodalitás azt jelenti, addig viaskodunk és küszködünk egymással, amíg egyöntetű döntésre nem jutunk. Éppen ezért a szinodalitás sokkal több erőfeszítést igényel, mint a demokrácia.

– Ön tehát nem számol azzal, hogy felgyorsulnak a folyamatok?

– Részben megértem az emberek türelmetlenségét. Az ökumenéhez azonban két alapvető erényre van szükség. Egyrészt az egység iránti szenvedélyre, másrészt türelemre, mert türelem nélkül semmiképpen sem érhető el az egység, amelyre vágyunk. Nem gyors megoldásokra, hanem hosszú távon megbízható megoldásokra van szükségünk. Ezzel magyarázható, hogy a következő püspöki szinódust Ferenc pápa a szinodalitás témájának akarja szentelni.

– Az alulról kiinduló ökumenikus kezdeményezések mintha sikeresebbek lennének, mint a felülről kezdeményezettek.

– Tizenöt évig voltam bázeli püspök. Úgy tapasztaltam, hogy az egyház hétköznapi valósága jóval sokrétűbb, mint ahogy a megállapítása feltételezi, ökumenikus szempontból is. A hívő emberek között meglévő különbségekről éppúgy több párbeszédet kellene folytatnunk, mint a hívő emberek és a püspökök közötti eltérésekről. Ha az Egyházon belül nem tudunk teret adni a párbeszédnek, akkor az ökumené területén sem leszünk hitelesek.

– Ön gyakran említi a „vér ökumenéjét”.

– Azoknak az embereknek, akik ma a hitük miatt üldözést szenvednek, a nyolcvan százalékuk keresztény. Ma a keresztény a leginkább üldözött vallás a világon. Nem azért üldözik a keresztényeket, mert valamilyen konkrét közösséghez tartoznak, hanem azért, mert keresztények.

Ma a vértanúság ökumenikus jelenség: valóban a vértanúk ökumenéjének, a vér ökumenéjének korában élünk.

Az egyházak ma kölcsönösen elismerik a hitük miatt szenvedő keresztények áldozatát, de ez sokáig nem így volt. Különösen az 1054-es egyházszakadás után mindegyik egyház csak a saját hittanúit ismerte el vértanúnak, jóllehet tudták, hogy halálukkal Krisztusról tesznek tanúságot. Szerencsére a II. vatikáni zsinat túllépett ezen a látásmódon. II. János Pálnak szívügye volt, hogy elismerje más keresztény egyházak vértanúit, különösen Tertio millenio adveniente kezdetű apostoli buzdításában. Ut unum sint kezdetű enciklikájában is külön részt szentelt a vértanúk ökumenizmusának. Azt remélte, hogy a vértanúk segítenek a teljes keresztény egység megtalálásában. XVI. Benedek főként a vértanúság krisztológiai dimenzióját hangsúlyozta. Ferenc pápa szemében hatalmas kihívást jelent a vértanúk ökumenéje. „Ha ellenségünk egyesít minket a halálban, kik vagyunk mi, hogy életünkben megosztottak legyünk? Nem szégyen, hogy a keresztények üldözőinek pontosabb ökumenikus szemléletmódja van, mint a keresztényeknek?”

Fordította: Görföl Tibor

Forrás: Kath.ch

Fotó: RPP-Institut/Wikimedia Commons

Magyar Kurír