Ünnep a Szentföldön – Korzenszky Richárd OSB írása

Betlehem… Gyermekkori emlékek: a karácsonyfa alatt házikó, benne Mária és József és a kis jászol a pici gyermekkel. Három király, bárányok, tevék. Énekszó hallatszik: Mennyből az angyal, és a Pásztorok, pásztorok, akik sietve mennek Betlehembe…

Karácsony romantikája, amely később kiegészül a betlehemezéssel, a házról házra járó énekléssel, játékkal. S aztán a misztériumjáték a templomban, ahol már nagyobbacska gyerekek is bátran muzsikálnak, énekelnek az oltár körül december 24-én, ebéd után, amikor az egészen apró gyermekeket a nagyszülők kísérik, mert a szülőknek otthon (vajon miért éppen ilyenkor?) fontos elfoglaltságuk van.

Sokat utaztam életemben. A legtöbb utamon konferenciára mentem, ügyeket intéztem. Vagy a hegyeket jártam a Tátrában, gyönyörködtem Erdély csodáiban. Volt azonban egy évtizedekig kimondatlan, aztán ki is mondott vágyam: de jó volna egyszer ebben az életben eljutni oda, ahol Jézus született. Jó volna elmenni a Szentföldre, jó volna elmenni Betlehembe, mint a pásztorok, mint a háromkirályok…

Bekövetkezett. Megtörtént. Minden utazó először a felszínt látja. Ám a lényeg valahol a mélyben rejtőzik. A titkok mélységes valóságában.

„Betlehem kis falujában, / Karácsonykor, éjféltájban” – de sokszor énekeltük ezt gyerekként, később felnőttként.

Hol van a falu? Hol van a barlangistálló? Amikor a zarándokok autóbusza odaérkezik a hatalmas falhoz, amely elválasztja egymástól az izraeli és a palesztin területet, először furcsa döbbenet vesz erőt az emberen. Majd a város, tömve autókkal, üzletekkel, bazárokkal… A parkolóból felgyalogolunk a Születés bazilikája előtti térre. Mögöttünk minaret, előttünk egy torony kereszttel. Mögöttünk a müezzin hangja harsog. Nem karácsonyi ének. Alacsony a bejárat, lefalazva; csak meghajolva tud bejutni az ember. Lassan mögöttünk marad a városi zaj, előttünk robusztus kapu, majd benn vagyunk a bazilikában. Hatalmas templom, öthajós bazilika, oszlopsorok. Zsongás, zsibongás. A világ minden részéről érkeztek ide emberek, ki tudja, miért. Kíváncsiságból? A hitük vonzotta ide őket? Ez volna Jézus születésének helye? Fénylő gömbök, óriási karácsonyfadísznek tűnnek. Képfal, ikonosztáz: görög szerzetesek őrzik ezt a szent helyet. Ahogy lépésről lépésre előbbre jutunk, egy gyertyaárus szerzetes mellett tolongunk. A zsibongás egyre halkabb. Közeledünk a meredek íves lépcsőhöz, s ahogy egyre közelebb jutunk, néma döbbenettel figyeljük, amint az emberek egymás után leborulnak egy oltárasztalféle építmény alatt fénylő nagy ezüst csillagnál, mécsesek karéja között.

Ez volna az a hely? Szűk barlangféle, félhomály, a vigyázó szakállas szerzetes sürgető hangja: „next please”, tovább, tovább, a következő…

Leértünk. Leborultunk. Kicsit hátrébb, a szűk helyen összegyűltünk. Szerencsénk volt. Énekelhettünk. „Fel nagy örömre, ma született, / aki után a föld epedett…”

A Szentföldön felborul a naptár. Megszűnik az idő. Itt, ezen a helyen mindig karácsony van. S hogy kinek milyen mély a hite, annak egyedül az Úristen a megmondhatója. De akárhányszor eljuthattam ide (életem nagy ajándéka a több mint tíz szentföldi zarándokút), összeszorult a szívem, amikor könnyezni láttam olyan embereket is, akikről elképzelni nem tudtam volna, hogy képesek megilletődni.

Ez nem a karácsonyfa alatti házikó, ez valami más. Évszázadok rétegeződnek itt egymásra, kövekből épül föl a templom, a zarándokok gyertyáitól, a mécsesek imbolygó lángjától kormosak a falak, de a sok réteg mögött és alatt valahol ott van az üzenet: itt, valahol itt, nem számít, hogy méterre pontosan itt volt-e, de

itt, Betlehemben történt az a születés, amely, ha hittel fogadjuk, átalakítja az életünket, és meg tudja változtatni az egész világot.

Amikor a meredek lépcsőn a másik irányban feljövünk a csillagtól, néma mindenki. Látni lehet a templom végénél, a másik oldalon az oszlopok között sorakozó és zsibongó tömeget, de

a csillag csendje, a bennünk föllobbanó betlehemi láng elfed mindent, ami e világi, és olyan vásárinak, idegennek, zavarónak tűnik ez.

Valami mélységesen megérintett mindenkit.

Időbe telik, amíg a zarándokcsoport újra összeáll. Az árusok kiabálása most egész másként hangzik. Elmegy a fülem, a fülünk mellett… A fegyveres katonák is a homályba vesznek. Viszem magammal a leborulás, az imádás csöndjét. Viszem magammal a háromkirályok élményét, akik, ki tudja, milyen távolról megérkeztek, rátaláltak a helyre, és miután találkoztak az értünk emberré lett Megváltóval, Jézussal, más úton tértek vissza a hazájukba. (Aki valóban találkozik Jézussal, már nem járhat ugyanazon az úton, amelyen korábban botladozott.)

„Azon a vidéken pásztorok tanyáztak” – olvassuk az evangéliumban. Hányszor olvastam karácsonyi szentmisén ezt a szakaszt! Azon a vidéken… De most valamiképpen megfordul minden. Itt, ezen a vidéken tanyáztak a pásztorok… Ők, akik meghallották, ami olyan hangsúlyos és valóban erőt adó: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet hirdetek nektek, ami az egész nép öröme lesz. Ma Üdvözítő született néktek Dávid városában: az Úr Krisztus.”

Kiszállunk a buszból. Néhány kiabáló árus mellett megyünk el: most nem, majd visszafelé veszünk talán valamit. Szentmisét mondunk a Pásztorok mezején. Egy barlangkápolnában. Csend van. „Csordapásztorok, midőn Betlehemben csordát őriznek éjjel a mezőben” – énekeljük. „Örömet mondok, nagy örömet néktek, / mert ma született a ti üdvösségtek.” Visszhangzik bennem most is, ma is az éneknek ez a sora.

Vége a szentmisének. Lassan alkonyodik. Még összegyűlünk a barlangtól pár lépésre, egy néhány méteres dombon álló templomocska kupolája alatt, amely sejtelmes csillagként borul ránk. Vagyunk itt portugálok, románok, filippínók, ki tudja, milyen nációbéliek… Elkezdem az éneket: „Gloria, gloria in excelsis Deo!” Egybefogja a kupola a sok különálló hangot. Odaállok az oltárhoz, s az ének közben három részre osztom a csoportot, és kánonban énekeljük, különböző emberek, a dicsőítést. Mert az örömhír kivétel nélkül mindenkinek szól, bárhol született is a földön. Az, ami itt történt, s aminek örömhírét vitték a pásztorok, számunkra történt, az egész emberiség számára. S amit itt láttunk, megtapasztaltunk, ami itt, most átmosta a lelkünket, arról nem hallgathatunk. Hirdetnünk kell az egész világnak.

Turisták vagyunk? Zarándokok? Pásztorsípot fújó gyerekek próbálkoznak, hátha mégis sikerül eladniuk egy-két emléktárgyat a lassan távozó látogatóknak.

Vasadi Péter sorait olvasom a buszban a zarándoktársaknak: „A pásztorok között a csillag nagy csodálkozást keltett. Ahogy közeledett csöndes suhogással a föld felé, úgy szállt föl a pásztorok szívében a sejtés öröme, hogy az ujjongásban találkozzanak. Kaphat-e más szív ilyen szükséges mélységet és ajándékozott magasságot, mint az alázatosságban megüresedett?

Tud-e csodálkozni az, aki rövidlátással kiszabja a »lehetséges« határait? A pásztorok megértették, hogy amit a nagyok elrontottak, azt csak a Gyermek állíthatja helyre.”

Visszatérünk a jeruzsálemi forgatagba. Ám magunkkal viszünk valamit, amiről megpróbálhatunk beszélni, de minden kimondott szó gyenge dadogás. Dicsőség a mennyben az Istennek, és békesség itt a földön minden jóakaratú embernek.

Korzenszky Richárd OSB

Fotó: Korzenszky Richárd, Fábián Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. december 20–27-i ünnepi számában jelent meg.