Út a hajnalba

Selma Lagerlöf (Veronika kendője) az egyik legismertebb keresztény hagyományt énekli meg, egyéni megközelítésben. Fausztina Tiberius császár idős dajkája, aki képtelen elviselni, hogy az uralkodó öregségére kifordult magából, mindenki által gyűlölt zsarnok lett. Az egyik legszörnyebb betegségben szenved, leprában, ami lelkének torzulását fejezi ki. Senki nem imádkozik érte. A pogány istenekben hívő Fausztina szívében azonban ott él az irgalom. Már ekkor megfogalmazza: „Szeretet. Ez az egyetlen reménység a bizalmatlanság s a gyűlölet ellen.” Azzal a céllal megy Jeruzsálembe, hogy kérésére a csodatevő próféta, Jézus gyógyítsa meg Tiberiust. A keresztúton találkozik Krisztussal, és látva kínszenvedését, felébred benne a részvét, s hófehér kendőjével letörli Jézus izzadságban és vérben fürdő arcát. Közben érzi, hogy „ez az ember” szereti őt. Amikor később Tiberius meglátja a kendőn Jézus arcát, megrendül lelkében: „Én meg a többiek ragadozó vadállatok vagyunk, de te ember vagy.” A pogány isteneket hirdető Tiberius Jézushoz könyörög, hogy gyógyítsa meg, s a mindenütt jelen lévő, egyetemes szeretetet és megbocsátást hirdető Krisztus teljesíti kérését, noha a római helytartó, Pilátus küldte őt keresztre. A császár arca olyanná lesz, mint régebben volt, lelkileg is átalakul, az embergyűlölet „kihunyt szívében, hogy helyébe a szeretet és a részvét költözzék”. A haldokló Fausztinát pedig a tanítványok meggyóntatják, megkeresztelik, és a Veronika nevet adják neki, „mivel a Megváltó arcát mutatta meg az embereknek”.

Salkaházi Sára (Cirenei Simon) elbeszélésében a keresztúton Jézus keresztjét átvevő Cirenei Simon élete nyomorúságos, nem csupán azért, mert anyagilag szegény, hanem lelkileg is az, teljesen érzéketlen mások szenvedései, de Jézus tanításai iránt is. Csupán földi dimenziókban gondolkozik, a transzcendens hidegen hagyja. Bezárkózik terméketlen magányába, nem ad és nem is kér részvétet senkitől. Az író megalapozza Jézus és Cirenei keresztúton való találkozását azzal, hogy még jóval korábban először az embergyűlölő férfi roskad le a teher alatt, és ekkor Jézus irgalmas szamaritánusként hajol le hozzá, megvilágítva nyomorúságának a gyökerét: „Simon, Simon, a gyűlölet és az elégedetlenség a legnagyobb teher. Ez húz legjobban a földre… Csak a szeretet emel fel, csak a szeretet erősít, csak a szeretet diadalmaskodik!” Cirenei Simon lelkében megrendül, de ez az állapot nem tart nála sokáig, az idő múlásával „Visszasüllyedt a sötétségbe. Teljesen vissza.” A keresztúton ő maga sem tudja, miért hajol le a kereszt súlya alatt összeroskadó Jézushoz, de a „Názáreti” keze megpihen Cirenei fején, mintha megáldaná. Később, már feltámadása után erőt önt a lelkében megváltozott, de kétségek között küszködő Simonba: „Bízzál bennem. Valahányszor elesel, mindig felemellek. Szeress, Simon.”

A címadó elbeszélés szerzője Móra Ferenc. A sírboltból kilépő, feltámadt Krisztust körülveszi a fény, s ő felteszi a kérdést: „Szeretet, szeretet, szeretet, mi van ezen kívül a világon?” Látomásokon keresztül elevenednek meg előtte a múlt és a jövő eseményei: „Látta halálba menni a milliókat. Nemcsak az Ember Fia támadt fel, hanem az árulói…, a gyilkosai is.” Krisztus Isten Fiaként tudja, hogy föltámadásának minden korban csak egyetlen napot szentelnek, „a többi a gyöngéké lesz, az árulóké… És míg a látomás tartott, a Názáreti mélyebb fájdalmat érzett, mint mikor vörös posztóba öltöztették, megköpdösték és arcul verték.” Ám szomorúsága csak néhány pillanatig tartott, és már ment is tovább, „nyugalmasan és derűsen, Emmausz felé… tudta, hogy amilyen örök a bűn, olyan örök a megváltás.” Mert az emberek között az árulók mellett „mindig támadnak próféták és apostolok, szentek és vértanúk…, akik ha vérük ontásával is, ha Golgotán is, mindig az ő eltörölhetetlen nyomaiba lépnek és hintik két marokkal a Jóságot, a Szépséget, a Békességet, a Szeretetet”.

Anatole France (Júdea helytartója) novellájában egy hedonista életviteléért száműzetésre ítélt, majd kegyelemben részesített római nemes és az idős Poncius Pilátus idézik fel az életüket, s visszaemlékezéseikből fény derül a római helytartó személyiségére is, melynek legjellemzőbb tulajdonságai a könyörtelenség és a türelmetlenség. Emlékei szerint egy nap arról értesült, hogy „valami őrjöngő ketreceikkel együtt szétverte a kalmárokat”. Ám a világtörténelem legnagyobb jelentőségű eseményére nem emlékszik, nem tudja, ki az a „Názáreti Jézus”, számára Jézus kivégzése egy a sok közül.

Kaffka Margit (Az Arimathiai) a Jézus holttestét a saját családi kriptájában eltemető zsidó főtanácsbeli tag, Arimateai József szemszögéből meséli el az „új próféta” történetét. Lelkében a félelem, a kétség és a remény küzd. Ahogy fogalmaz, „… bizonnyal szerettem őt…”, de erről „senkinek sem szabad tudnia a tanácsban”. Jézus irgalmas szívű volt, az egyetlen, aki törődött a néppel, „az elhanyagolt, pásztortalan nyájjal, ki máshoz szegődtek volna?” Az új próféta az egyetemes szeretetet hirdette, és „Meg kellett halnia! Hogy vére tapaszték legyen, mely megfogja a házat, a Jóság építményét minden korig.” A feltámadás híre eljut Arimateai Józsefhez és ő reménykedik: „Ó – ha igaz lenne!” A remény mellett azonban a kétség is megérinti a lelkét, feltéve a kérdést, miként engedhette meg a mennyei Atya, hogy egyetlen Fia ilyen szörnyű halált haljon. „Átkozott, aki keresztre feszíttetik.” József lelke sötétségbe borul ilyenkor, de Jézus tanítványai azok, akik vigasztalják és bátorítják, ebből merít erőt. „Hiszek a feltámadásban, hinni akarok…, de nincs erőm mindent végigcselekedni.” Arimateai József Jézus tanításának szellemében igyekszik leélni további életét. „Ő ismerte az embert, és szerette gyengeségében is, és kinek-kinek szívéhez szabta terhét. Mostantól tudom legalább, ki előtt kell titkon leborulni… Jó ember akarok lenni.”

A kötet elbeszéléseire jellemző ez a mentalitás, szemben a világ erőszakra épülő gondolkodásával az alkotók Jézus szeretetparancsát, békességre és jóra való törekvését emelik ki. Elolvasva a novellákat öt percre mindenképpen jobb emberekké válunk. S így megvan a remény arra, hogy talán végleg megmaradunk ebben az állapotban.

Út a hajnalba
Szent István Társulat, 2018

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír