Útravaló – 2019. szeptember 15., évközi 24. vasárnap

Rendünkben az örökfogadalomra szóló meghívóra a fogadalmat tevő mindig választ egy mondatot a Szentírásból. 2001-ben én is így voltam ezzel, ezt választottam: „Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied.” Abban az időben az egyházi gondolkodásban erősen jelen volt ugyanis a vélekedés: az a hit, hivatás az igazán értékes, hiteles, amely egy válság, életviteli mélyrepülés utáni tudatos döntés gyümölcse. Úgyhogy ha akkor személyes életutamról kérdeztek, már-már szégyenkeznem kellett: nem drogoztam soha, nem voltak élettársaim vagy nem elvilágiasodott közegből érkeztem a rendbe. Ezzel találkozva gondolkodtam el azon, de hát én mit tudok mondani pozitíve a magam hittapasztalatáról? Így jutottam arra, Isten jósága nekem éppen ebben a felismerésben adatott meg: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. Az évek múlásával pedig egyre inkább látom, milyen nagy és különleges ajándék, hogy az Úristen ilyen módon őrzött és védett, s hogy ez egyáltalán nem szolgaság, hanem szabadság, mert számos rossz élethelyzet tapasztalatának emlékétől mentesített. Akiknek hasonló életút adatott, legyünk hálásak Istennek: nem tartott minket elég erősnek ahhoz, hogy megtapasztaljuk, kikért minket a sátán (vö. Lk 22,31–32), hanem a maga közelében tartott. Köszönjük meg, ha abban a hétköznapi eseménytelenségben élhet(t)ünk, hogy úgy érezzük, csak tesszük és tesszük, végezzük a feladatunkat, és ebben boldogok vagyunk.

Arról azonban nem feledkezhetünk meg: otthon élve, a szent dolgok közelében is messze távolodhatunk Istentől és egymástól. Miként jön létre ez a szakadás? Az idősebbik fiú képe ennek folyamatát is megjeleníti számunkra. Első jele eltávolodásunknak, amikor az eseménynélküliséget már nem kegyelemként, hanem korlátként éljük meg. Aztán ott van az irigység bűne, mely gyakran ölt testet fantáziálásban. Jó példa erre is a mai példabeszéd, hiszen míg az elején azt olvastuk, a fiatalabbik fiú eltékozolta vagyonát, az idősebbik a történet végén már azt is tudni véli: a vagyont rossz nőkre pazarolta. Az ő emlékezetét az fertőzi meg, amit el sem követett, de a másikról feltételez. És végül az elszakadás harmadik fázisa, amikor már nem tudunk annak örülni, aminek az Atya örül: a hazatérőknek, annak, hogy újra odafordult hozzá valaki, és kérte, közölje vele szeretetét.

Eltévelyedésünk kiindulópontja tehát amikor magunkat tekintjük a jó forrásának. A visszatérés első lépése pedig ebből az eltávolodásból létünk, cselekedeteink, hivatásunk eredetének átgondolása, annak szemlélése, kitől és miért vagyunk, ahogy Illyés Gyula egy sora is tanítja: a szél kihívásaira a fa a gyökereivel válaszol. Ha van bátorságunk szemébe nézni annak, aki megtart, megtisztulnak motivációink, amelyek sokszor legszentebb cselekedeteinket is korrumpálják. Erősödik ragaszkodásunk a jóhoz, az Önmagáért Jóhoz, és nagyobb lesz örömünk a visszatérők láttán, mert a megtapasztalt szeretet lényegéhez tartozik, hogy továbbajándékozza ajándékba kapott gazdagságát. 

Néhány hónapja, az egyetemi lelkészség hivatásokról szóló csoportbeszélgetésén a szerzetesi hivatást úgy próbáltam bemutatni, mint annak tapasztalatát: Isten képes egészen lefoglalni az embert, és ebben az ember otthonra talál. A csoport fiatal vezetője erre a beszélgetés végén így összegezte tapasztalatát: akkor nektek, szerzeteseknek az idősebbik testvérnek kell lennetek, normális kiadásban. Biztos, hogy ennek különösképpen igaznak kell lennie a szerzetesekre, de fontos kritériuma minden olyan életnek, amely Krisztusban otthonra, gazdagságra, munkára talált; akinek az Úr így tárta fel önmagát.

Magyar Kurír