Útravaló – 2020. augusztus 2., évközi 18. vasárnap

Az Assisi mellett lévő Porciunkula-kápolna ünnepe van, amihez a világegyházban a búcsúnyerés gyakorlata kapcsolódik. Ezen a napon ugyanis aki a megszentelő kegyelem állapotában van – azaz mentes a súlyos bűnöktől, és bocsánatos bűneihez sem ragaszkodik –, valamint elvégzi szentgyónását, szentáldozáshoz járul, illetve bármelyik plébánia- vagy ferences templomban imádkozik a Szentatya szándékára, teljes búcsút nyerhet saját maga vagy egy tisztuló lélek számára. De miért lehetséges ez? Mit jelent a búcsúnyerés gyakorlata az Egyházban?

Porciunkula düledező kápolnáját Assisi Szent Ferenc állította helyre. A szent ezen a helyen tapasztalta: „minden másnál jobban bővelkedik kegyelemben és angyali látogatásokban” (1Cel 106). Ezért 1216-ban kérte III. Honóriusz pápát, hogy akik ide belépnek, és a búcsújárás történetében először itt megjelenő feltételt teljesítik, vagyis elvégzik szentgyónásukat, elnyerhessék azokat a kegyelmeket, melyeket addig csak a távol eső nagy zarándokhelyeken biztosított az Egyház. Assisi szegényei találtak így támaszt, mert ezután már ők is – akiknek nem volt lehetőségük nagy zarándokutakra indulni – meríthettek a kegyelem ilyen forrásából. A Szentszék később ennek hatására terjesztette ki a búcsúkiváltságokat más zarándokhelyekre, ünnepekre, áhítatformákra, élethelyzetekre. Így lett Assisi szegényének hittapasztalata a helyi búcsúnyerés lehetőségének kiindulópontja, a Porciunkula ünnepe pedig egyben a világegyház ünnepe.

A búcsú a már megbocsátott bűnökért járó ideigtartó büntetések elengedése; a feltételek teljesítése által nyerjük el, az Egyház segítségével, mely Krisztus és a szentek elégtételt nyújtó érdemeinek kincstárát kezeli és részesít minket belőle. Ezt a bonyolult tételt a Porciunkula-kápolna oltárképe vizuálisan bontja ki számunkra: rajta Assisi Szent Ferenc, angyaloktól kísérve felajánlja a kísértés kiállásában szerzett érdemeit a Feltámadottnak, aminek hatására a korábban sárkunyhóként ábrázolt Egyház domus aureává, aranyházzá változik át. Az Üdvözítő ezután rábízza az Egyházra a kegyelmi javak kiosztását, miközben a Szűzanya az egyik kezével rámutat Fiára mint az Élet Urára, másik kezét pedig fiai felé irányítja, így gyakorolja anyai és tanítványi hivatását. Azaz a gyónásban
megbocsátott bűn következményeit vagy az azzal járó büntetést a kegyelmi közösség megerősítése, az ezért felajánlott áldozat gyümölcsei gyógyítják. Tehát van az Egyházban egy belső közösség, ami erősebb a gonoszság erőinél, és aminek hatása gyógyító a megbocsátott bűnök utáni sebek emlékének, nyomainak és terhének orvoslásában, ahogyan Szent Pál apostol is fantáziát lát ebben: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből, testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24).

Az Egyház tapasztalata szerint a szenvedő lelkek vágynak rá, hogy segítségükre siessünk a kegyelem közvetítésének ezzel a gyakorlatával, és ha mi magunk is készek vagyunk élni a búcsúnyerés lehetőségével, elevenebben tapasztaljuk meg, hogy a bűn által okozott sebek gyógyulnak, vezekléseink örömre változnak. Milyen szép volna, ha templomaink hirdetőtábláin nemcsak arról olvashatnánk, mennyibe kerül a temetési harangozás, hol érhető el az életvezetési tanácsadás, hanem azt is meg lehetne találni, milyen érdemszerző cselekedetek segítségével biztosítja az Egyház a kegyelmi életnek ezt a lehetőségét, mely elvezet a Szentháromsággal való egységünk megerősítésének titkába! Fedezzük föl ennek a napnak a jelentőségét, a meghívást, hogy elmélyüljünk és hitbeli tartalommal töltsük meg a búcsú gyakorlatát. Látogassunk meg tehát ma egy ferences vagy plébániatemplomot, és éljünk a búcsúnyerés gyakorlatával. Haec est porta vitae aeternae (Ez az örök élet kapuja) – olvasható a Porciunkula-kápolna bejáratánál.

Magyar Kurír