Útravaló – 2020. február 2., Gyertyaszentelő Boldogasszony, a megszentelt élet ünnepe

Nézőpont – 2020. február 2., vasárnap | 5:00

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Februárban Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.

Az Ószövetség szüléshez és születéshez kapcsolódó törvényeit Lukács evangélista ma a Világosság megjelenésének fényében olvassa újra.

Először is Jézusra, Máriára és Józsefre úgy mutat rá, mint Isten szegényeire, hiszen a Szűzanya egy pár gerlét vagy galambfiókát (vö. 3Móz 12,1–8) ajánlott fel, ami nem a vagyonosok áldozati adománya. Mindhárman szegények, a szó bibliai értelmében: létük az Atyától függ, ő ad neki értelmet, benne van minden bizodalmuk. A történet csodája pedig: Mária, bár nem bárányt mutat be áldozati adományként, mint a tehetősek, mégis a leggazdagabb: karján tartja a Bárányt.

Jézust szülei nem kiváltják, pénzzel, mint az elsőszülöttet szokás, hanem a jeruzsálemi templomba mennek, és a történet tanúsága szerint felajánlják. Lukács evangéliumában József és Mária úgy áll előttünk, mint akik ezzel a tettükkel őáltala, ővele és őbenne dicsőtik az Atyát, egyben pedig arra az áldozatra utalnak, aki beteljesít minden ószövetségi áldozatot, kiváltást, helyébe léptetve egyetlen és örök engesztelését, felajánlását.

Ma a Törvény elérkezik a Törvényhozóhoz, ahogy az ádventi időszakban ezért és ekként hívtuk: Ó, Emmanuel! Törvényünk és Törvényhozónk! Népeknek reménysége s mindenek Üdvözítője! Jöjj el, és üdvözíts minket, mi Urunk, Istenünk. Belép népe körébe a Messiás, elfoglalja szent templomát, hogy majd ő legyen az egészen elégő áldozat, aki tűzzel keresztel (Lk 3,16), vagyis magára véve megsemmisítse, elégesse bűneinket, ahogy a tarlón a szikra tovaharapódzik (Bölcs 3,7). Ezért testének föláldozásakor a templom függönye kettészakad (vö. Lk 23,45), és ekkor benne nemcsak a zsidók, hanem mindenki számára kinyilvánul Isten irgalmassága. Halálakor a nap elsötétül (uo.), hogy meglássák a
mi szemeink is: ő a világ igazi Világossága (Lk 2,30–32).

Mindezek alapján belátható: a gyermekségtörténetnek ezt a bensőséges jelenetét az apró jelek a húsvéti áldozat és az áldozatbemutató Egyház képére formálják át.

Ebben pedig egészen közeli tanúként ott áll két személy, a két agg, Anna asszony és Simeon, akik életmódszerűen is a várakozásban vannak, a többieknél hosszabb időt szánnak a templomban létre, és így érzékenyebbek az Úrnak a jelenben, valamint a jövőben megnyilvánuló működésének befogadására, kimondására. A szerzetesség képei ők, melynek az Egyházban betöltött szerepét nem akkor értjük meg, ha onnan közelítünk hozzá – mint a jozefinista gondolkodók –, hogy miért hasznosak a társadalom számára, hanem ha azt várjuk el tőlük, amit ez a két Isten előtt álló szent megjelenít: a találkozás realitásában való létet, hogy ezt Isten népéért és a többi életállapot nevében éljék. Mert a történelem azt láttatja velünk, a szerzetesség leginkább gyümölcsöző tettei – melyek az Istennek szentelt személyek életét oly gyakran kísérik – éppen ebből a létmódból fakadnak.

Ma a szentmiséken gyertyát szentelünk, így ez az ünnep mintegy hídként kapcsolja össze karácsony és húsvét éjszakáját, ahogy Simeon Máriának szóló jövendölése is a jelre és a tőrre utal. Urunk születésekor a jászolnál Izrael kitaszítottjai, a pásztorok jelenítették meg az Egyházat, vízkeresztkor a bölcsek, ma pedig mi, akik a hit Isten által bennünk meggyújtott fényében járjuk életünket, és reményeink szerint Krisztus megváltó áldozatában miséről misére részesedve beléphetünk a Világosság országába.

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria