Útravaló – 2020. július 26., évközi 17. vasárnap

Érdemes a mai vasárnap első könyörgésének is egy kis figyelmet szentelnünk, mert nagyon fontos dologra hívja föl a figyelmet: „Áraszd ránk bőséges irgalmadat, hogy irányításoddal úgy használjuk a mulandó javakat, hogy szívünk már most a maradandókhoz ragaszkodjék.”

Azt mondják, hogy társadalmunk értékválsággal küzd, és érezzük ennek hatását Egyházunkban is. Mennyiféle vélemény és irányzat kezd kialakulni! A mulandó javak bősége a mulandó érzésekhez köt bennünket, és ezek szerint akarjuk berendezni életünket, vallásunkat, Egyházunkat is. A maradandó, az állandó Istenhez köt bennünket, és nagyon komolyan kellene vennünk a jeleket, amikor Istentől kapott igazságokat vonnak kétségbe és a mulandó túlzott tiszteletére akarnak buzdítani. A szent megbecsülése, a szent tisztelete elhalványult az egyénieskedések mellett, és már objektív igazság nemigen létezik (legalábbis sokak szerint).

Pedig Jézus a szentet, a szent Istennel való kapcsolatot olyan kincsnek tartja, amiért érdemes küzdeni. A mai példabeszéd első része erre hívja fel a figyelmünket. A földbe rejtett kincs nem mindenkinek mutatkozik meg, de aki rátalál, mindenét odaadja érte. Nem érdekli a kíváncsi szomszédok tekintete, nem érdekli az irigykedő kereskedőtársak véleménye, mindenét feláldozza érte, megszerzi és meg is tartja, mert tudja, hogy mire lelt és tudja, hogy mi került a tulajdonába. Erről a kincsről nem is nagyon lehet beszélni, mert aki nem tudja, mit jelent egy ilyen birtokában lenni, nem tudja elképzelni sem azt, hogy mindent oda kell adni érte, hogy áldozatokat kell hozni azért, hogy az enyém legyen és az enyém maradhasson.

De mit jelent az, hogy mindent odaadni? Mindenét sokféleképp adhatja és adja az ember. Az is mindenét adja, aki lemond a családi életről: ha lélekkel teszi, és betölti hivatását. De az is mindenét adja, aki családot alapít és gyerekeket nevel.

„Az Istent szeretőknek minden a javukra válik” – olvassuk Szent Pálnál. Ha állandóan nyitott szívvel, Istenre nyitott szívvel járunk-kelünk a világban, ráismerünk Isten szerető irgalmára, amivel körülvesz minket, amivel kíséri életünket. Mindegy, milyen életállapotban élünk, ha vele kapcsolatban maradunk, akkor a megtalálás öröme, a rátalálás boldogsága kísér bennünket. Egy biztos: a példabeszédben a mindent odaadás egyetlen jókedvű, örömteli mozdulat, de a valóságban egy élet hűsége.

Nem mindenki érti meg, nem mindenki válik képessé rá, hogy eljusson erre a felismerésre. „Sokan vannak a meghívottak és kevesen a választottak” – mondja más helyen Jézus. A halfogás hasonlata ilyesmiről beszél nekünk. Isten országa az egyenlőséget nem a mi mércénkkel méri. Nem uniformizál, hanem Isten igazságossága szerint és irgalma szerint alakul és formálódik. Nagy hallá nem mindenki tud válni. A nagy halak a mélységekbe ereszkednek le, kihívás elviselni a sötétséget, a hideget. A nagy misztikus szentek hasonló élményt élnek át, akik „a lélek sötét éjszakáján át” jutnak el Isten mélyebb megismerésére és a vele való szoros kapcsolatra.

Bölcsen kell a mai kereszténynek élnie: régit és újat okosan összehangolni. Kérjük ehhez a Bölcsesség Lelkét elöljáróinknak, vezetőinknek és magunknak is.

Magyar Kurír