Útravaló – 2021. április 25., húsvét 4. vasárnapja

Nézőpont – 2021. április 25., vasárnap | 5:00

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Áprilisban Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.

Ismerem enyéimet és enyéim is ismernek engem… – halljuk ma Jézus szavát. A kijelentés mögött ott húzódik a pásztori gyakorlat: a nyáj kivitele előtt a pásztor egyenként átvizsgálja az állatokat, ezért világos előtte kondíciójuk, útjuk során pedig ennek ismeretében halad előre, utat nyit nekik, állandóan beszél hozzájuk. Elöl haladásával, szavával tartja össze a nyájat. Az Egyház a húsvétot exodusnak, ilyen kivonulásnak látja, amikor Isten „az egész világon a Krisztusban hívőket a világ tévelygéseitől és a bűnök homályától elválasztván a kegyelemnek átadja és a szentek közösségébe kapcsolja” (Exsultet). És mindezt úgy teszi, hogy Fia által már felmérte kondíciónkat, tudja, mire vagyunk képesek. Krisztus megszólít minket, saját kivonulásához kapcsolva vezet át az Atya országába.

Amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát; és én életemet adom a juhokért – olvassuk néhány sorral tovább. Vagyis a Mester a báránylétet, mielőtt ezt tőlünk kérte volna, az Atyával való kapcsolatában elénk élte, azzal, hogy egy lett közülünk, és nem szakadt ki az Atyával való hallótávolságból: engedelmes volt mindhalálig. Így szerzett új népet Istennek, lett népének Pásztorává. Az ő emberismerete tehát nem csupán tapasztalatszerzés eredménye, és az Egyház istenismerete sem elsősorban lexikális tudás, hanem a Szentháromság életének kiáradása és befogadása. János evangéliumában ugyanis az ismeret a szeretet szinonimája, a Lélek kiáradásának pedig legfontosabb gyümölcse, hogy a hívő ember beavatást nyer Isten benső világába. Azaz, ahogy az isteni személyek létük szépségét tükrözik egymás számára, úgy a Szentháromság ugyanerre, mondhatni, döbben rá a teremtmények láttán, a teremtmény pedig benne ismeri fel önmaga igazi arcát, hisz képére és hasonlatosságára lett formálva.

A pásztor képe az ókorban az egyszerű élet szimbóluma volt a városok személytelen forgatagában, a keresztények ezt a szimbolikát értelmezték újra a megváltás bemutatásánál. A jó pásztor ugyanis nem csupán azért jó, mert szakértelemmel végzi munkáját – a görög „kalosz”, a jó kifejezése nemes, eszményi, a lét egészére vonatkozó értelemben jelent jót, amit mi például azzal a megkülönböztetéssel adunk vissza, hogy a papságot nem szakmának tekintjük, hanem hivatásnak, ami a megszokottól eltérő életmódot kíván meg, ahogy az ókori pásztorok is hivatásteljesítésük miatt kívül maradtak koruk társadalmán. Amikor tehát Isten férfiakat választ ki, különít el másoktól az ő pásztori szolgálatának folytatására, azt kéri tőlük, hogy olyan kizárólagos módon szeressék az Atyát, ahogy a Fiú, és Isten népét is azzal a kizárólagos szeretettel vegyék körül, amivel a Fiú jelen volt/van a nyájban. Nemrég egy református lelkipásztor mesélte, hogy felesége elpanaszolta neki: elsősorban a gyülekezetéért él, háttérbe szorul a család. Valami lényegeset ragadott meg számunkra is ez a lelkészné: azt, hogy az Isten népéért élő lét egész embert kíván meg. Olyat, akinek tapasztalata van arról, hogy szereti az Atya, és aki felismeri: van rá hatalma, hogy odaadja életét, mert amikor odaad, akkor nem fecsérel, és odaadottsága éppen abban nyilvánul meg leginkább, hogy nem csupán jól végzi papi szolgálatát, hanem szolgálatában létét is átnyújtja az Atyának. Ez a pap személyes azonosulása Krisztussal, ami mintegy tükörként láttatja a Fiú velünk való azonosulását. Imádkozzunk ma új hivatásokért, a meglévők megerősödéséért, hogy ne csupán szakértelemmel és praktikusan akarják végezni a lelkipásztori munkát – mert az előbb-utóbb kiégéssel, hivatáselhagyással jár –, hanem egész létük tudatos odaajándékozásával szolgálják a rájuk bízottak javát, és ez legyen számukra a megelégedett öröm forrása.

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria