Útravaló – 2021. január 10., Urunk megkeresztelkedése

Krisztus megkeresztelkedik, de nem azért, hogy a víz tegye őt szentté, hanem hogy ő szentelje meg a vizet (Szent Maximus torinói püspök beszéde az V. századból). Nemsokára (február 11-én) halljuk, hogy a lourdes-i csodában is milyen fontossága van a víznek. A szentkútnál is a víz által válik csodahellyé a környék; és még hány meg hány pontján a világnak lesz csodaereje a víznek, amit mindnyájan használunk, és amibe alámerült Jézus. A víz mint gyógyító erő is megjelenik. A föld nagy kincse. Ha az ivóvízkészlet veszélybe kerül, fenyegetetté válhat az életünk, ezért sok helyütt katonai erővel védik. De a víz a keresztségben a tisztaságot és a bűntelenséget, az Istenhez tartozást jelenti. Legyünk büszkék és boldogok, hogy meg vagyunk keresztelve: annak napját kellene születésnapként ünnepelni.

Jézus ebben a percben úgy áll előttünk, mint a mennyei Atya kedves Gyermeke, de most van hozzánk is a legközelebb. Magára ölti emberségünket, minden bűnünket magára veszi, amit a keresztség vize valaha is lemos rólunk, és magára ölti halálunkat. Most, amikor leginkább Isten, most van közel hozzánk. „Te vagy az én szeretett Fiam!” – halljuk az evangéliumból a Jézus megkeresztelkedésekor elhangzó atyai szózatot.

Azt jelenti ez a hang, hogy maga az Atya áll oda Jézus Krisztus mögé. Ahogyan a kereszteléskor a keresztszülő veszi karjára a gyermeket, vagy a bérmálkozáskor a bérmaszülő a bérmálkozó mögött áll, kezét vállára teszi, ezzel jelzi, hogy vállalja, hogy támogatja. Isten nélkül a világ egy nevelőintézet, ahol mindenki idegen mindenkinek, sőt ember embernek farkasa. Istennel a világ az otthon melegsége és szeretete. Ám ahhoz, hogy ezt átérezd, meg kell hogy nyíljon az ég. Amikor megkereszteltek, megnyílt. Amikor áldozol, amikor gyónsz, amikor bérmálkoztál, amikor imádkozol, amikor szentmisén vagy: megnyílik az ég. Hallod-e az Atya szavait? „Te az enyém vagy, kedvellek!” Az, hogy valaki az Isten gyermeke, nem jelent föltétlenül dédelgetést. Pedig gyakran erre számítanak naiv módon. Íme, egy példa az atyai szeretetre.

Kiskamasz gyerekek jönnek hazafelé az iskolából. Hátukon a táska, és kettő közülük nagyon összeakaszkodik. Először csak lökdösik egymást, utána rángatják, majd birokra kelnek, és benn, az árokban folytatják. Komoly verekedéssé fajul az összetűzés. Szakad ing és trikó, repül a táska is. Nézi ezt egy felnőtt, és átkiabál az utca másik oldaláról, hogy azonnal hagyják abba. De nem hagyják. Egy kerékpáros is jön arrafelé, nézi-nézi a gyerekeket, és már majdnem túlmegy rajtuk, amikor hirtelen fékez, ledobja a biciklit a fűbe, odasiet a verekedőkhöz, kirángatja őket erővel az árokból, és az egyiknek durr!, lekever egy nagy pofont. A másik meg elszalad. Szemben a kapuból az előbbi felnőtt, felháborodva ordít át a biciklis férfinak: Ember, maga mit csinál?! Honnan tudja, hogy ez volt a hibás, a másikat meg futni hagyja?! A biciklis, még mindig a gyerek grabancát fogva visszamordul: Igen, de ez az én fiam…

Kocsis Fülöp, a Hajdúdorogi Főegyházmegye érseke szerint valószínűleg mi voltunk az utolsó generáció, akik még engedelmeskedtek a szüleiknek, és mi vagyunk az első, akik engedelmeskedünk a gyermekeinknek.

Magyar Kurír