Váljunk az oltalom eszközévé! – Papp Miklóssal ünnepeltek templombúcsút a Rózsák terén

Ahogy az ünnepi szónok, Papp Miklós beszéde elején elmondta, egy búcsúi liturgia nem állhat csak egy szép ünneplésből, melynek során a pap szép beszédet mond, és utána mindenki hazamegy ebédelni.

Papp Miklós elmondta, a búcsút megelőző napokban már azért imádkozott, hogy az ő „dadogó” szavain keresztül kapjon mindenki legalább egy olyan gondolatot, amit magával vihet, és innentől kezdve változtat az életén.

Mit jelent és mit nem jelent kérni az Isten és az Istenszülő oltalmát? Sokszor kérjük, hogy óvjon meg minket az Úr a járványtól, betegségtől, hogy testi, anyagi bajok ne érjék a családunkat. Szabad kérni az ilyen jellegű veszélyekkel szemben is oltalmat az Úristentől, szabad imádkozni az egészségért, hogy legyen munkahelyünk, szülessen meg az unokánk – de nagypéntek óta mégsem ez az első, ami Isten oltalmáról az eszünkbe kell hogy jusson.

Jézus nagycsütörtök este elmondta a legdrágább szavait, és ránk is gondolt: „Atyám, nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól.”

Isten oltalma nem azt jelenti, hogy kivesz minket a világból, vagyis számunkra nem lesz járvány, minket nem bántanak, hanem hogy mindezek közepette megvéd, megóv minket a gonosztól.

De mi pontosan a gonoszság? – tette fel a kérdést Papp Miklós. – A gonoszság leginkább szeretetlenség. Az oltalom kérése elsősorban abban segít minket, hogy bármilyen élethelyzetbe is kerüljünk, szeretettel viselkedjünk benne, példát véve Jézusról, aki még a kereszten is így tett. Hihetetlen erő lakozik ebben a létezési módban. Minden élethelyzetben tudjunk így fohászkodni: „Uram, úgy szeretnék szeretettel viselkedni ebben a számomra nehéz helyzetben is.”

Jálics Ferenc egyik könyvében leír egy jelenetet, ami hozzásegítette ahhoz, hogy a szerzetesi hivatást válassza. Miután lebombázták a házukat, édesanyja letérdelt a romoknál, és elkezdett imádkozni, megköszönte, hogy életben maradtak, és azért a katonáért is fohászkodott, aki lebombázta a házukat. Jálics ekkor értette meg, hogy van egy hatalmasabb erő, ami még egy egzisztenciális tragédiánál is nagyobb. Azóta egész életét ennek a hatalmas Erőnek a kifürkészésére szentelte.

Természetes, hogy ez a működés nem egyik napról a másikra lesz életünk része.

Gyakran megeshet, hogy rosszul reagálunk nehéz élethelyzeteinkben: megbántjuk, megszégyenítjük azt, aki velünk rosszat tett.

Indulatokkal telve, félelemből reagálunk, úgy viselkedünk, ahogy körülöttünk a többség szokott. Ilyenkor kell még erősebben kérni az Isten oltalmát, hogy továbbra is mindenkihez szeretettel fordulhassunk. Feltehetjük neki a kérdést: „Uram, hogy kell ebben a helyzetben viselkednem?” Választ fogunk kapni, és amit az Istennel döntünk el, azt ő segít is végigvinni.

Az oltalmazást kicsit más szemszögből jeleníti meg nekünk Assisi Szent Ferenc alakja. Ő nagyon megértette az oltalmazás egyik oldalát, ő, aki egész életében koldult, és mindvégig a szegénységet kereste. Vajon miért tett így? Mit szeretett a szegénységben? Mi általában félünk a szegénységtől, hiszen mindannyiunk életében voltak ezzel kapcsolatos küzdelmes időszakok, pillanatok. Miért szerette vajon Szent Ferenc ennyire a szegénységet, amikor mi alig várjuk, hogy elmúljon? Valamit megértett abból, hogy a szegénységben van valami isteni, megértette, amit Szent Pál mond: Krisztus kiüresítette önmagát, szegény lett, hogy közénk jöjjön, valamit nekünk átadjon. Jézus otthagyta isteni dicsőségét, mert az Atyától megtanulta elszegényíteni magát.

Azzal, hogy »elszegényítem«, azaz visszafogom magam, létet adok a másiknak.

Sajnos nekünk, kelet-európaiaknak különösen nehéz dolgunk van e tekintetben – folytatta Miklós atya –, mert ki vagyunk éhezve a jólétre, mivel évtizedek óta rosszabbul élünk, mint a nyugatiak, és ezt az érzést még gyermekeinknek is továbbadjuk. Több évtizedes várakozás után könnyen el tudunk tespedni a polgári jólétben. Pedig ma éppen ez a legnagyobb veszély, nem a nacionalizmus, nem is Hitler vagy Sztálin ideológiái fenyegetnek, hanem a polgári jólét.

De ha tudatosan gyakoroljuk a világtól való elszegényedést, és igyekszünk többet adni az Istennek, akkor jobban érezhetjük magunkat annál, mintha a jólétre való törekvést választanánk.

Nincs szükség ennyi hírre, tudományos információra és pletykára a fejünkben, legyünk inkább szegények, kicsit vonjuk ki magunkat a világból, hogy több tere legyen életünkben Istennek.

Mindenkinek el kellene mondania három zsoltárt naponta, mert azokban olyan remény és bizalom van, amivel az ajkán Krisztus meghalt a kereszten. Erre van szükségünk. Nem lenne szabad senkinek úgy meghalnia, hogy nem olvassa végig a Szentírást. A protestánsok még mindig többször veszik kézbe a könyvek könyvét, mint mi, katolikusok.

Ahogy idősödünk, egyre többet morgunk. Több rálátásunk van a világra, és jogosan érezhetjük, hogy van miért morognunk: a gyerekeink, unokáink nem úgy élnek, ahogy szeretnénk; a világ, Budapest dolgai, az Egyház ügyei nem úgy mennek, ahogy szeretnénk. Mi mást csinálnánk, és morgunk. De ha nem figyelünk oda, nagyon könnyen morgós öregemberek és öregasszonyok leszünk – mondta Papp Miklós.

Azért is kérhetjük az Isten vagy az Istenszülő oltalmát, hogy ne váljunk ilyen öregemberekké, hanem maradjon olyan sima az arcunk, mint Máriáé.

Ez munka, rá kell szólni magunkra olykor, meg kell állítani az állandó belső morgást, inkább imádkozni kell, a szentekre gondolni. Úgy szeretek látni olyan szent életű időseket, akiket ez a szelídség tölt be, szelíd jóságos szeretettel öregszenek meg!

Dolgunk nemcsak a magunk köreit oltalmazni, nemcsak mindig várni, hogy mi kapjunk, hanem tenni is érte, hogy mi váljunk az oltalom eszközévé. Ez a felnőttkornak fontos lépése lehet. Egy ima alkalmával megkérdezhetjük az Urat, ha vannak a környezetünkben nehéz sorsú emberek, hogyan tudnánk nekik segíteni. Rendet kell tenni a fejekben, mert a liberalizmus befészkelte magát oda, és sokszor azt érezzük, azzal teszünk jót, ha nem szólunk bele egymás életébe. Túlzottan toleránsak lettünk, de ez nem tolerancia, hanem magára hagyás – figyelmeztetett Papp Miklós.

Vannak erős emberek, akik mások keresztjét is felveszik. Ők nem ahhoz alkalmazkodnak, ahogy mindenki él, hanem a saját nívójuk szerint léteznek. Az Isten oltalmában vagyunk, de mi magunk is válhatunk az oltalom eszközévé. Isten segítsen minket ezen a szép úton – fohászkodott végül a búcsú szónoka.

Forrás és fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Magyar Kurír