Világom, anyanyelvem – Gondolatok az anyanyelv napjára

Összezavarodott körülöttünk a világ. De sokszor úgy érzem, bennünk is.

Vajon azt mondja-e a másik ember, amit én hallok? Vagy azt gondolja-e a leírt sorai mögött, amit én olvasok?

Tükörképe a nyelv a társadalomnak, jellemző a nyelvhasználat az egyes emberre. Egy szétesett ország lelkiállapota sajog mai nyelvünkben.

Hiányzik az egyenes beszéd, miként hiányoznak az egyenes tekintetek is. Vagy csak nagyon ritkán találkozunk velük.

Mellébeszélünk: nem az igazat mondjuk, elrejtjük önmagunkat a szavak mögé, ahelyett, hogy mernénk közölni, kimondani legbelsőbb önmagunkat.

Értékét veszítette már szinte minden: nem vesszük komolyan az életet. Bocsánat helyett „bocsika”, „bocsi” hangzik, ugyanakkor vaskos trágárságok bizonyítják, mennyire elsekélyesedtek az emberi kapcsolatok.

Amikor eladó az egész világ, nincs szükség a szép szóra. Pontosabban: most volna igazán nagy szükség arra, hogy minden kimondott és leírt szavunk igaz legyen, jó és szép.

Amikor nincs idő arra, hogy meghallgassuk a másik ember örömét vagy bánatát, lebénul a nyelv.

Amikor bizalmatlanná válnak az emberek, elfordulnak egymástól, elrohannak egymás mellett: mintha fölöslegessé vált volna a nyelv. Ha egyre kevesebben tudják kimondani, hogy „édesanyám”, s ha nacionalistának bélyegzik azt, aki kimondja, hogy „édes hazám”, akkor „édes anyanyelvünk” keserűvé válik.

Amikor a politika hatalmi harccá válik a közjó szolgálata helyett, kivesznek a társadalomból az igaz ügy, az ember ügyének képviselői – a szószólók.

Meg kell tanulni jó szót szólani. Emberi tartás nélkül, az élet tisztelete nélkül csak üres halandzsa minden beszéd. Emberségre kell tanítani először a gyermekeket – kell, hogy legyenek igaz emberek, akik képesek igaz emberségre tanítani. Az igaz ember nem tud hazudni. Tévedni mindenki képes, de álságos, aki szándékosan téveszti meg a kimondott vagy leírt szóval a másik embert. Emberségünkhöz tartozik a nyelv. Miként anyához a gyermek.

Milyen ma a magyar nyelv? Amilyen a magyarság. Viharoktól tépett, széteső, igénytelen, sokak számára haszontalan: mert mintha „boldogulni” idegen nyelvek birtokában jobban lehetne.

Megtépázott, idegen szelektől szétzilált nyelvünk sebeit bekötözni nem csak költőknek, irodalmároknak, nyelvművelő tudósoknak a feladata.

Igazabb és emberibb emberré válva igazabbá és tisztábbá fog válni anyanyelvünk is: nélküle nem tudtuk volna megismerni a világot.

Forrás és fotó: Korzenszky Richárd Facebook-oldala

Magyar Kurír