„Örökre és tökéletesen” – Az Eucharisztia a kateketikai kongresszus középpontjában

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Élet-e az Eucharisztia, kenyér-e számunkra? Hol táplálék számunkra? – ezen kérdésekkel való szembenézésre hívta az Országos Hitoktatási Bizottság (OHB) a katekétákat. Arra szólt a meghívás, hogy a résztvevők megtalálják saját válaszaikat, és ezen keresztül annak az útját, hogyan válik ez a titok továbbadhatóvá és foghatóvá a mai ember számára. Témaválasztásával a 2020-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) készületébe állt bele az OHB. A XII. Nemzeti Kateketikai Kongresszus (NKK) Élet – kenyér. Adhat-e az Eucharisztia életet? mottóval az Eucharisztiát állította vizsgálódása középpontjába, és témáját teológiai, biblikus, antropológiai, liturgikus, diakonális vonalon is körüljárta.

A konferenciának a Feneketlen-tó partján álló Flamenco Hotel termei adtak otthont. A reggeli ima idején érkeztünk, a találkozó második napján. Ünnepi hangulatba csöppentünk, olyan közönségbe, amely azt sugározta, örömmel vesznek részt a programokon. Ahogy később megfogalmazták, ez sokuk számára a feltöltődés lehetősége, az itt átéltek segítségével kapnak erőt, lendületet a mindennapi, nehéz munkához. A program struktúrája ezt az igényt szolgálta. Az előadások és műhelymunkák váltakoztak; a napot ima foglalta keretbe; volt alkalom a kötetlen együttlétre, beszélgetésre, a csúcspontokat pedig a szentmisék adták. Pénteken este Erdő Péter bíboros, prímás mutatott be szentmisét és szólt a résztvevőkhöz a Szent Imre-templomban.

Füzes Ádám, az NKK-t előkészítőként, szervezőként és kísérőként segítő koordinátor elmondta: a program összeállításánál azt keresték, hogyan tudja a kongresszus a maga eszközeivel segíteni az Eucharisztiáról szóló tanítás továbbadását. Az előadások során a Martos Levente Balázs atya adta biblikus alap után Versegi Beáta nővér keresztény antropológusként a teremtés emberképéről beszélt, ember és Isten kapcsolatáról. 

Pál Feri előadásának az Eucharisztia – örökkévalóság az időben címet adva az eucharisztikus kongresszusra való felkészülés folyamatának szempontjairól szólt. Fel tud-e ragyogni az, amik igazán vagyunk? – tette fel a kérdést, és ennek megvalósítását kihívásként állította elénk. Azt fogalmazta meg, hogy a lényeget kell felmutatnunk akkor, amikor 2020-ban a világ ránk figyel majd: a hívő ember kereszténységét, melynek alapja a bizalmi viszony Jézussal.

Ennek a kapcsolatnak kell átszőnie a politikai és a kulturális kereszténységet is. Akkor vagyunk hitelesek, ha világosan képviselni tudjuk, kik vagyunk, és miért vagyunk – mondta az előadó. – Az a kihívás, hogy meg tudjuk-e ezt valósítani, a lényeget tudjuk-e továbbadni. – A mentálhigiénés szakember előadása arra igyekezett felkészíteni, annak útját mutatta meg, hogyan tudja az ember erre a küldetésre alkalmassá tenni magát. Feri atya a pszichológia nyújtotta tudással vértezte fel hallgatóit, történetei élményszerűen, az átélés katarzisával segítették hozzá a résztvevőket, hogy rálépjenek erre az útra.

Pál Feri a házasságtörő asszony és Jézus találkozásából indult ki. Idézte a találkozás kulcsszavait: nem ítéllek el, menj és többet ne vétkezzél. E három, az elvárás mint norma, a belső erkölcsi felismerés és a spiritualitás átszőtte élet kölcsönösen feltételezi egymást, de a harmadik a maga megszentelt módján felülírja, felülmúlja az első kettőt.

Az „itt és most”-ból elindulva az úton lévő embernek át kell gondolnia a múlthoz és a jövőhöz való viszonyát. – A lelkipásztor rámutatott, a múlt az emlékezés terepe, és ennek helyes gyakorlatára tanított. „Az élő és eleven élet egyik fontos eleme az emlékezés.” Pál Feri atya három pontban foglalta össze azt a helyes viszonyulást, melynek révén erőt tud adni a múltba nézés. A tudatos emlékezés akkor erőforrás, ha életem pozitív fordulatait tudatosan ki tudom emelni, emléküket elevenen tudom tartani, valamint ha tudatossá tudom tenni életem csúcspontjait, és tudatosan pozitívan tudom befejezni élettörténeteimet. A csúcspont példájaként az előadó házasságkötését a szeretettség és elfogadottság csúcsélményeként megélt asszonyt hozta fel, akinek az erre való visszagondolás lendületet ad, ha önértékelésében elbizonytalanodik. Az élettörténet pozitív befejezéseként annak a párnak a történetét mondta el, akik a gyermekáldás elmaradásával keresték fel. Feri atya felismerte, az asszony gyerekként, váratlanul veszítette el édesapját. Nem vitték el a temetésre, és nem tudta feldolgozni gyászát. Meghívta az asszonyt egy gyászszertartásra, és kérte, írjon egy levelet az elveszített édesapának. A szertartás felszabadító hatása segített az asszonynak pozitívan lezárni a veszteséget. A párnak egy év múlva gyereke született.

A jövő felé fordulva az előadó arra hívta fel a figyelmet, hogyan kell célokat kitűznünk, hogy energiával telten éljük a mindennapokat. – A mentálhigiéné szerint az a szerencsés, ha az egyéni életcélok összefüggésbe kerülnek az embernél többel. Fontosak továbbá a hosszú távú célok, mert ezek segítenek felülemelkedni a rövid távon megélt kudarcokon, megtorpanásokon. Sőt, lehet gondolkodni halálon túlmutató célokban is – emelte ki az üdvösségre törekvés elsődlegességét Pál Feri. – Az időbeliség mellett fontos különbséget tenni külső és belső célok között, és a kettő közül a belső célokra – harmónia, fejlődés, boldogság – kell összpontosítani, mert az azok eléréséért való cselekvés sokkal inkább az egyén kezében van, míg a külső célok elérése ki van szolgáltatva a körülményeknek.

Feri atya továbblépve még egy megkülönböztetést tett: a belső célok között vannak énközpontú és nem énközpontú célok. Szemléltetésül egy történet következett. Egy esküvőn a jegyespár tévúton jár, ha azért van jelen, mert boldog akar lenni, és akkor tűzött ki jó célt – nem énközpontú célt – ha a társát, a mellette élőt szeretné boldoggá tenni.

„Ki az igazi – a tökéletes, a tündibündi? A Te vagy az igazi! azt jelenti, van nyűgös igazi, van kócos, van ideges és akár durva igazi is. Az igaziság kihívás felém, nem elvárás feléd. Kihívás, hogy mindennap lássam benned az igazit.” 

Pál Feri érzéseket hívott elő, ugyancsak történetekbe ágyazottan. Elsőként arról beszélt, mennyire jólesik az embernek, ha észreveszik, ha figyelnek rá, mégpedig úgy, hogy valóban meglátják, milyen helyzetben van. Utalt szándékos vakságainkra, melyek azért jönnek létre, mert nem akarunk észlelni, a valóság érzékelése ugyanis kikezdené az egyensúlyunkat, begyakorolt biztonságérzetünket. Másodikként egymás megbecsülésének fontosságával foglalkozott, a másik iránti tisztelet kifejezésének fontosságával. Figyelmeztetett arra, hogy mennyire hibás kultúránk beidegződése, ami károsnak tünteti fel a dicséretet. „Ne dicsérd szembe!” – tartja a mondás, és ezzel elvitatja, mennyire lényeges emberlétünk számára a tisztelet, megbecsültség megélése. „Legyen elég bátorság bennünk, hogy megőrizve a realitásokat, büszkék legyünk egymásra!” – figyelmeztetett. Harmadikként a törődés és gondoskodás értékét emelte ki, mint olyan alapvető szeretetnyelvét, amit mindenki ért.

Felszabadult vidámságot közvetítő előadása történetekkel felvértezve indította el az embereket a válaszadás útján: Adhat-e az eucharisztia életet?

A konferencia négy műhelyre hívta a résztvevőket: Káposztássy Béla atya Ars celebrandi – az ünneplés művészete című műhelye a liturgiával foglalkozott. Az ünneplés látható, hallható, érezhető, ízlelhető és érinthető elemei hogyan segíthetik a kegyelem láthatatlan valóságának megnyilatkozását, megtapasztalását? – erre keresték a résztvevők közösen a választ.

Balázs Tamás, a Győri Egyházmegye hitoktatási bizottságának elnöke és Tóth Lászlóné, a Pécsi Egyházmegye pedagógia főmunkatársa a szentségi felkészítés katekumenális útjával foglalkoztak.

Versegi Beáta CB és Rochlitzné Homor Ottília a havi rendszerességgel, gyermekek számára tartott szentségimádás tapasztalatait osztották meg a résztvevőkkel.

Mindegyik műhely törekedett arra, hogy konkrét ötleteket adjanak, de arra is, hogy a résztvevőkben előhívják személyes élményeiket, gondolva itt az első hitélményre, a liturgiában való részvétel élményeire.

A nap szentmiséjét Erdő Péter bíboros mutatta be. Szentbeszédét teljes terjedelemben közöljük.

Főtisztelendő Püspök úr! Kedves paptestvérek! Krisztusban kedves testvérek!

1. Szent János evangéliuma minden eseményt úgy beszél el, hogy a külső történések mélyebb üzenetét kutatja. De felbukkan benne számos olyan utalás is, amely magukat az eseményeket teszi kézzel foghatóvá, amely a történés valóságát érzékelteti. Az emberek észreveszik, hogy csak egy bárka volt a parton, mikor a tanítványok elindultak. Jézus nem szállt fel arra a hajóra. Hogyan juthatott át a tó túlsó partjára?

A kenyérszaporítás után az emberek magatartása elég felületes. Kíváncsiság látszik belőle, meg az az egyszerű öröm, hogy kaptak valamit. Nem volt elég a tömeg figyelmét felhívni a különös eseményekre. Irányítani is kellett gondolkodásukat, hogy abból, amit tapasztaltak, helyes következtetésre jussanak. Maguktól a kenyérszaporítás után arra gondoltak, hogy valóban Jézus a messiás, tehát királlyá kell tenni őt, hogy megszabadítsa a népet az idegen elnyomástól.

Jézus azonban magasabbra emeli a tekintetünket. Olyan táplálékot kell keresnünk, amely az örökkévalóságra szól. A kenyérszaporítás tehát nem öncélú esemény volt, hanem jel. Nem az volt a fő célja, hogy csillapítsa az emberek földi éhségét, hanem annál sokkal több. Valami olyan titokzatos valóság, amit a körülállók nem értettek meg. Az egész jelenet az Eucharisztiára irányul. Jézus egyes számban beszél a kenyérről. Olyan kenyérről van szó, amely egyrészt az Isten akarata szerinti életet erősíti bennünk, másrészt, ha így éljük le az életünket, az örök boldogságot szerzi meg nekünk.

2. De mit kell tennünk az életben, hogy ezt a célt elérjük? Erre válaszol Jézus a mai evangélium egy későbbi mondatában. A cselekedet, amelyet végeznünk kell, maga a hit. Hit abban, akit Isten küldött. A keresztény hit ugyanis egyszerre Isten kegyelmi ajándéka és emberi cselekedet, amelyből értelmünk és akaratunk egyaránt kiveszi a részét. Vagyis a hit és a tettek nem ellentétei egymásnak. Sőt igazán el sem választhatók, hiszen Jézusban hinni annyit tesz, mint elfogadni őt urunknak és mesterünknek és vállalni, hogy követjük tanítását és parancsait. Tehát az igazi hit maga is cselekedet, Isten és az ember csodálatos találkozása. 

3. Nagy öröm számomra, hogy ilyen hittel, jöttünk össze a mai napon az országos kateketikai találkozóra. Ennek a találkozónak a mottója ez volt: „Élet – kenyér. Adhat-e az Eucharisztia életet?” A kérdésre a választ hallhattuk az imént az evangéliumból. Elevenen él bennünk a jézusi mondás „a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” Minden szövegemlékünk, amely az Eucharisztia alapításáról szól, elmondja, hogy Jézus értünk adott testét és értünk ontott vérét nyújtja nekünk az Oltáriszentségben. Alapvető vonása tehát ünneplésünknek a szentmise áldozati jellege. Nem azért, mintha Isten szenvedést, halált, Fiának szenvedését és halálát kívánta volna, hogy az embereknek életet és boldogságot ajándékozzon. Hanem üdvösségünk és boldogságunk titka az, hogy Istent olyan teljesen és fenntartás nélkül szeressük, ahogyan Krisztus szerette őt. Így értjük meg, hogy a főparancs is – szeresd Uradat, Istenedet tejes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből – örök életünk és boldogságunk titkát tárja fel. Nem kívülről jövő, idegen kötelezettség, hanem a dolog igazi természetének kinyilatkoztatása. Mert örökre és tökéletesen boldogok csak akkor lehetünk, ha teljesen átadjuk magunkat Isten vezetésének, aki tökéletes, aki örökkévaló, aki maga az élet. Jézus Krisztus keresztáldozatában az Isten-ember megadta az emberiség nevében a teljes viszontszeretetet az Istennek. Nekünk az a dolgunk, hogy csatlakozzunk Krisztushoz, hogy részesedjünk áldozatában és életében. Erre vezet el minket a keresztség, amelyben Krisztusba öltözünk és az Eucharisztia, amellyel táplál minket.

Nagyon fontos, hogy minden elméleti megfogalmazás előtt a gyermekeket, a fiatalokat, a hittől távol álló embereket megragadja, elbűvölje egy élmény, megérezzék az eucharisztikus ünneplés és a köztünk jelenlévő Krisztus varázsát. Ehhez fontos, hogy legyen megragadó a látvány a templomba belépő számára, legyen sodró és magával ragadó a liturgikus ünneplés. Különösen a sokak részvételével tartott nagy események legyenek életre szóló élmények a számunkra. Megújulásunkra nagyszerű alaklom az eucharisztikus kongresszusra való készület, különösen pedig a nyitó szentmisére tervezett ünnepélyes elsőáldozás. Erre várjuk szeretettel a gyermekeket, fiatalokat, felnőtt elsőáldozókat Magyarországról és határainkon túlról. Segítsük a felkészülést erre a nagyszerű közös alkalomra, valósítsuk meg a katekéták, az egyházi iskolák és a plébániák alkotó együttműködését. Ennek megtapasztalása erőforrás lesz számunkra a későbbi években is.

Ebben a reményben kérem, az eucharisztikus Krisztus áldását mindazokra, akik a hitoktatás ügyéért fáradoznak. Ámen.

A szombati folytatásban Molnár Ferenc állandó diakónus vezetésével arról gondolkodtak a résztvevők, mire indítja az embert az élet kenyerével való találkozás. Ezt követően Török Csaba teológus, egyetemi tanár Jelenlét. Az Eucharisztia misztériuma a hívő közösség életében címmel teológiai alapvetéseket fogalmazott meg.

Udvardy György, az MKPK hitoktatási bizottságának püspök-elnöke felhívta a figyelmet arra, hogy „a hitoktatóknak több terhet kell hordozniuk, mint ami hosszú távon jó, kifeszített és túlfeszített állapot az övék. Nem mondhatjuk azt, hogy dolgozzunk még többet, hanem arra kell figyelnünk, miből élnek a közösségeink, mitől maradnak dinamikusak, vonzóak. A közvetlen közeg, ahonnan újabb munkatársakat lehetne bevonni, kimerült. De mégsem pesszimista gondolatok ezek, nem az utolsó esély hangulata. Evangelizáló helyzetben vagyunk, és ez jó dolog. Tekintsünk fel! Annyira a saját feladatunkra figyelünk, hogy nem élünk a megszólítás lehetőségével, és meggyengült a közösségépítő munkánk. Ez a következő feladat: meg kell nyitni a meghívást új emberek felé. Bátran oda kell fordulnunk emberekhez, és felkérni őket egy-egy feladatra, és biztos vagyok benne, az Úristen meghallgatja kérésünket, küld munkásokat.”

Adhat-e az Eucharisztia életet? – A konferenciát értékelve és a NEK-re kitekintve Füzes Ádám atya elmondta, jó kérdéseket feltenni talán fontosabb, mint néhány kész választ adni; kérdéseknek és a kérdések meghallásának egyaránt híján vagyunk. Az előadások, műhelyek, a szentmise tanítása mutattak utat is, merre kell mennünk. A NEK apropó, hogy megfogalmazzuk a hitünket. A saját köreinkben kell a munkát kezdenünk. Adunk-e megfelelő katekézist? El tudjuk-e mondani az elsőáldozóknak, a szüleiknek, a templomba járóknak és rajtuk keresztül ismerőseiknek, az iskolába hitoktatásra járóknak és szüleiknek, hogy mi az Eucharisztia? Erre koncentrál a válaszkeresésünk. Ezen az alapvető szinten kell elindulnunk. Úgy gondolom, hozott válaszokat a konferencia, legalábbis olyan látásmódot adott, ahogy meg tudjuk közelíteni. Ha kicsiben sikerül, az talán meglátszódik majd a megarendezvényen. 

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír