„Búzamagként hullt jeltelen sírjába” – Tíz éve avatták boldoggá Salkaházi Sárát

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Repcsik Gyula plébános köszöntőjében felhívta a figyelmet arra, hogy a boldoggá avatás évfordulóján kettős ünnepet ülünk, mivel arra is emlékezünk, hogy 1884. szeptember 18-án született Slachta Margit, a Szociális Testvérek Társaságának alapítója. Erdő Péter bevezető szavaiban felidézte annak emlékét, hogyan született a 2005-ben pápává választott XVI. Benedek döntése arról, hogy a boldoggá és szentté avatások helyszíne ne mindig Róma legyen, hanem azok az országok is lehetőséget kapjanak, amelyekből a kérelmek érkeztek, és amelyekben az avatandók éltek, tanúságot tettek a hitükről. Így lett 2006-ban katarzis helyszíne Budapest, a Szent István-bazilika előtti tér, s ezzel II. János Pál pápa egykori kívánsága teljesült. Ő ugyanis mindig fontosnak tartotta, hogy egy-egy ilyen esemény igazán hatni tudjon arra a közösségre, amelynek kívánságára az megtörténik, amelynek egykor maga a boldog vagy szent is tagja volt.


„Arra kérlek tehát, tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért: a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy békés és csendes életet élhessünk, telve istenfélelemmel és tisztességgel” – hallgatjuk a szentleckét Szent Pálnak a Timóteushoz írt első leveléből (1Tim 2,1–8), és arra gondolunk: Salkaházi Sára olyan korban élt, amikor a „feljebbvalók” nem tették lehetővé a békés és csendes életet. Milliók nyomorúságát, halálát okozták, Ámosz könyvének olvasmányként (Ám 8,4–7) nemrég felolvasott sorai mintha erre felelnének: „Sohasem felejtem el egyetlen tettüket sem! Ugye remeg a föld, és gyászol minden lakója…” Majd az okos intézőről szóló példabeszéd következik Lukács evangéliumából (Lk 16,1–13), és Jézus abból levont következtetése: „Egy szolga sem szolgálhat két úrnak; mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti.” És akadnak olyan történelmi pillanatok, amikor kivételes élességgel vetődik fel a kérdés, hogy melyik úr mellett akarunk dönteni.

Erdő Péter bíboros homíliáját teljes egészében közreadjuk.


Krisztusban Kedves Testvérek!

1. A mai evangéliumban érezhető a feszültség a kegyelem és az emberi cselekvés, az üdvösség és a mi mindennapi életünk teljesítményei között. Ez az a feszültség, ami megmutatkozik az anyagi javakhoz, az evilági élet dolgaihoz való viszonyunkban is. Erről szól a mai evangélium. Jézusnak ezt a mostani példabeszédét nem egyes részleteinek jelentése vagy utalásai után kutatva, hanem központi mondanivalóját, egyetlen központi gondolatát vizsgálva tudjuk megközelíteni.

Mert nem abban kell nyilván példát vennünk a hűtlen intézőről, hogy meghamisítja az okiratokat, vagy gazdája rovására engedményeket tesz a saját érdekében, hanem abban, hogy ez az ember időnyomás alatt van. Ennek az embernek kevés az ideje, mert tudja, hogy hamarosan elvész a pozíciója, és mi lesz a megélhetésével. És ennek az embernek, ebben a rövid időben még van egy kis lehetősége arra, hogy anyagi javakról rendelkezzék. Emberi kapcsolataiban tegyen valamit, és megpróbálja biztosítani magát a távolabbi jövőre.

2. Ilyen a mi helyzetünk is, ilyen minden embernek a helyzete. Mert ez a földi élet rövid, és nyomás alatt zajlik. Nyomás alatt, hiszen meghatároznak bennünket a körülmények, meghatároz az egészségi állapotunk, meghatároz az a korszak, amelyben élünk, szóval nagyon sok minden. És ennek az életnek, néhány évtized alatt mégiscsak vége szokott lenni. De ez az élet nem önmagáért van, mert nekünk kötelességünk, hogy arra gondoljunk, ami utána következik. Tehát gyorsan, sietve, a pillanatnak és a kezünkön átmenő értékeknek, helyzeteknek és anyagi javaknak a nagyon szenvedélyes megragadásával kell élni az életünket, hogy az utána valókat – ha tetszik – ne bebiztosítsuk, de kikönyörögjük a magunk számára Istentől. Mit is kérünk Tőle? Kérjük Tőle az irgalmat, kérjük Tőle azt, amit Jézus a Mennyek Országának nevez. És ebben az összefüggésben felelősek vagyunk azért, hogy hogyan bánunk az időnkkel, mire fordítjuk. Mire fordítjuk a javainkat? Kinek adjuk? Észrevesszük-e ha körülöttünk valaki emberi szükséget szenved? Anyagi segítségben, jó szóban, fizikai segítségben akár, hiszen mindenkinek van, amit oda tud adni másoknak.


3. Hogyan használjuk fel az időt? Ezt kérdezzük magunktól ma, Salkaházi Sára szűz és vértanú boldoggá avatásának 10. évfordulóján. 2006-ban, azon a felejthetetlen estén a Szent István-bazilika előtt mindannyian katarzist éltünk át. Megéreztük, hogy a szentek itt vannak velünk, hogy áldó tekintettel kísérik az életünket. Hogy oltárra emelésük tükröt tart elénk, önvizsgálatra indít és irányt mutat. Azon a délutánon szlovákok és magyarok, katolikusok, zsidók, hívők és nem hívők érezhették úgy, hogy valami a helyére került, hogy egy szürke és ijesztő múltból a legnemesebb emberség és az életét is feláldozni kész isteni szeretet fényei ragyognak. És már aznap este sokkolóan kürtölték tele az országot a tévécsatornák egy megütközést keltő beszéd híreivel. Pár óráig tartott csak az emelkedettség és a nyugalom, és azután a zavarodottság és keserűség áramlata úgy tűnt, hogy mindent elborít.


Tíz év telt el azóta. És Salkaházi Sára tanúsága erősebbnek bizonyult a napi zűrzavarnál. „Az igaz élet magját békében vetik el a békeszeretők” (Jak 3, 18). Templomot szenteltünk Boldog Salkaházi Sára tiszteletére, de Budapest is megemlékezett róla. Ma a Duna-partnak az a része, ahol az üldözöttekkel együtt adta életét, az ő nevét viseli. Hiába törték össze többször is az évek során az emléktáblát, amely a helyet jelölte meg, személye és példája ma részét alkotja egész népünk emlékezetének. És őrizzük nevét az igazak között a Hősök Templomának közelében. Főként pedig újra és újra indítást érzünk, hogy Isten iránti szeretetből, Jézus Krisztus iránti személyes szeretetből segítsünk a rászoruló embereken, mert ettől válik egyházunk hitelessé, ezzel őrizzük magunkban a lángot, ez ad reményt arra, hogy helyt álljunk a történelem váratlan és nehéz helyzeteiben is. Különös öröm számomra, hogy az idén iskolát nevezhettünk el Sára testvérről itt Újpalotán. Nem a város szívében, hanem egy éppen talán korosodóban lévő lakótelepen, nem is a gazdasági elit számára, hanem hátrányos helyzetű sérült fiataloknak. Sára testvér emléke felidézte a katolikus vértanúk hosszú sorának történetét. Azóta boldoggá avatták Meszlényi Zoltán segédpüspököt, Sándor István szalézi testvért, a határon túli püspökök közül pedig Scheffler Jánost, Bogdánffy Szilárdot és Anton Durcovici iași-i püspököt. Folyamatban van, többek között, a hét ferences vértanú ügye és Brenner Jánosé, a fiatal kápláné, akit papi szolgálata közben, lelkipásztori hűségéért gyilkoltak meg. Az ő példájuk mutassa meg nekünk is, mit jelent az, hogy magyarok és katolikusok vagyunk.


Boldog Salkaházi Sára szűz és vértanú, könyörögj érettünk! Ámen!

* * *

A mise záróéneke a Salkaházi Sára tiszteletére írt himnusz volt. Egyik-másik sora kegyetlen szókimondással idézi meg a vészkorszakot, amelyben másokért vállalta a halált. „Életét adva lőtték a Dunába (…) Testét sodorja jeges Duna árja / Búzamagként hullt jeltelen sírjába.” A katarzis, amelyről a bíboros a boldoggá avatás kapcsán beszélt, itt és most is, boldoggá avatása után tíz évvel is élményszerűen állítja elénk az embertelen kor hős vértanúját.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír