„…egymás kölcsönös meghallgatásában ölt testet” – Kötet a Katolikus Egyház kommunikációs tanításáról

Kultúra – 2021. október 24., vasárnap | 16:20

Koncz Attila szerteágazó, sokunkat gazdagító munkásságát, az MTVA Vallási Főszerkesztősége számára itthon és a nagyvilágban végzett szolgálatait, portréfilmjeit, riportjait, tudósításait sokan kedvelik. S nem csupán a katolikus tévénézők, hiszen gyakran vállalkozik arra, hogy más egyházak életével, megismerésre méltó kezdeményezéseivel, egyéniségeivel foglalkozzék.

Egyszóval, nem az önbezárás embere ő, s ennek megfelelően az eredetileg a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán készült, s ott 2019-ben megvédett doktori disszertációjában sem csupán a gnosis (tudás), hanem a praxis (gyakorlat) embereként is megmutatkozik az olvasó előtt. Igaz ugyan, hogy értekezése elsősorban a Katolikus Egyház kommunikációját mutatja be a kezdetektől napjainkig, ám bőven vannak a könyvnek olyan szuprakonfesszionális, azaz felekezetek feletti vonásai, amelyek hasznos és érdekes olvasmánnyá tehetik bármely egyházi közösség számára. 

A könyv eredetileg már idén tavasszal a valamennyi történelmi egyházunk kiadóit befogadó Szent István Könyvhét egyik jelentős műve lehetett volna, a járványidők akkori tetőzése azonban ezt nem tette lehetővé. Ám kárpótlásul elérkezett az idei esztendő szeptembere, amikor éppen a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus napjaiban és Ferenc pápa budapesti látogatása idején jött el a rendelt ideje annak, hogy az elhalasztott könyves rendezvényen sok olvasó és vásárló a kezébe vehesse ezt az értékes és komoly témája mellett is nagyon olvasmányos, változatos tartalmú kiadványt. Az Interferentia aeterna (Örök interferencia) címet viselő, Bevezetés és tézisek alcímű első fejezetben rögtön egy jelen időnk pápájától származó idézet olvasható mottóként, s egyben a szerző gyakorló kommunikátori önvallomásaként is: „Az igazságot valójában nem lehet úgy birtokba venni, hogyha rajtunk kívül álló, személytelen dologként ránk kényszerítik, hanem csak úgy, ha az emberek közötti szabad kapcsolatban, egymás kölcsönös meghallgatásában ölt testet.” 

Bölcs, szerény és rokonszenvet keltő szavak ezek. A továbbiakban a szerző következetesen végigvitt gondolatok sorával mutatja meg a vallás és a média – e két, sokak szemében távoli világ – mélységes rokonságát: „A vallás és a média hasonlósága más formában is megragadható. Mindkettő egyszerre rendelkezik a narratív-értelemadó és a rituális-közösségteremtő funkcióval, ami azt jelenti, hogy nemcsak hallgatják, azaz befogadják az általuk közvetített történetet, hanem rajta keresztül szimbolikusan újrateremtik és morálisan meg is ítélik a világukat. A »szent« és a »profán«, illetve a »jó« és a »rossz« küzdelmének színtere mindkettő, ahol a mítosz jelenti a rítus forgatókönyvét, a rítus pedig a mítosz eljátszását.” E szavak igazságtartalma a békeidők sokkal tágasabb, templomi vagy akár a szabad ég alatt tartott szent eseményein, miséin, istentiszteletein nyilvánvaló, ám sokan úgy érezzük, hogy a kényszerből gyakran erényt kovácsoló virtuális terek, a nem hit- és hitéletpótló, de azokat segítő televíziós közvetítések még inkább megerősítették bennünk, hogy a világszínháznak (theatrum mundi) mennyire szerves részét képezik a szertartások. Érdekes az is, hogy az egyházi média vizuális kultúrája és technikája milyen sokat fejlődött ebben a nehéz időszakban. 

Itt kell nagyon nyomatékosan felhívnom a figyelmet a könyv egyik rendkívül időszerű, fontos alfejezetére, amely A reményt és a bizalmat kommunikálni korunkban címet viseliEbből már csak azért is illő és üdvösséges idézni egy egyházi lap könyvajánlójában, mert nem lehet eléggé sokszor és eléggé erőteljesen kivédeni a bulvársajtó vagy éppen a Facebook mértéktelenül rosszhír-központú magatartását. Idézzük tehát a lehetséges remediát, a reménység orvosságát: „Építeni és nem rombolni, az előítéletek erősítése helyett a találkozás kultúráját szolgálni – erre inti címzettjeit Ferenc pápa 2017-ben kelt üzenete. Ördögi körnek és a félelem spiráljának nevezte azt a jelenséget, ami napjainkban egészen megszokottá vált: a rossz hírek uralmát a médiában. Véleménye szerint ennek egyenes következménye, hogy a fájdalom és a szenvedés látványossággá válik, illetve a tehetetlenség érzetét kelti a nézőben.  Ezzel szemben a pápa a »jó hír logikáját« kívánja bemutatni és az emberek figyelmébe ajánlani. Gondolatmenetének kiindulópontja szerint »a valóságnak önmagában nincs egyértelmű jelentése«, azaz minden a befogadó nézőpontjától függ. Ebben a tekintetben a kiindulópontot nyilvánvalóan maga a Jó Hír, vagyis az Evangélium kell, hogy jelentse számunkra. És Jézus örömhíre nem attól az, mert kizárja a szenvedést, hanem attól, hogy nagyobb távlatokba helyezi azt. Mindez reményt, fényt és életet jelent az embernek, aki csüggedés helyett késszé válik arra, hogy építsen.” 

S ha már az iménti végszó az építés volt, hadd hívjam fel a figyelmet a különleges szépségű könyvborítóra is, amely az 1359 és 1369 között uralkodó Eleonóra királyné ablakát ábrázolja a ciprusi Szent Hilárión-várban. Ez a művészi értékű fénykép eszünkbe juttathatja azt, hogy a Koncz Attila vezetésével készült, hitbéli értékeket bemutató filmekben – a képzőművészet és a zene mellett – milyen komoly szerepe van az ars sacra épített részének: templomoknak, szakrális kisugárzású váraknak, de akár egyszerű lakóházaknak is.

Koncz Attila: Communicare necesse est. A katolikus egyház kommunikációs tanítása és gyakorlata a kezdetektől a modern technológia koráig. 
Szent István Társulat, Budapest – Verbum, Kolozsvár, 2020.

Szerző: Petrőczi Éva

Fotó: Verbum Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. október 17-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria