„Kinek nagyobb kegyelem, nekik vagy nekünk?” – Egy befogadás története Tarcalról

Mély istenélmény számára ez a találkozás: „Mi nem huszonkét cigány embert fogadtunk be, hanem az Úr Jézust. Papként rácsodálkozom, hogy ilyen megtörténhet velem, és elgondolkodom, kinek nagyobb kegyelem ez, nekik vagy nekünk.”

Bár korábban nem történt vele hasonló, nem sokat gondolkodott, azonnal igent mondott a kérésre, és most az a különleges érzése van, hogy Szerednyei János – a híveivel együtt a donyecki szénbányákba málenkij robotra hurcolt, és ott mártírhalált halt korábbi tarcali káplán – volt a közbenjáró, aki elrendezte ezt a találkozást. Mutatja a szobájában a mártír pap képét, amelyet az Úr Jézus keresztje mellé tett. Úgy gondolja, ő segített neki, hogy befogadja az Urat, s az evangélium szerint cselekedjen, ahogy Jézus mondja: „idegen voltam és befogadtatok”.

Nem kérdezett sokat, és nem bizonytalanodott el, amikor megtudta, hogy cigány családról van szó. Jöhetett bárki, és a befogadás szép tapasztalatához egy további ajándékot is kapott: a Római Katolikus Egyházhoz tartozó, mély hittel élő emberek kerültek hozzá, akik számára a legnagyobb öröm, hogy most a templom mellett lakhatnak. Festői környezetben található a plébánia, hangulatos, régi, fedett lépcsősor vezet fel a Mária Házhoz, amely tágas tereivel ideális otthont nyújt most az Ukrajnából érkezett családoknak. Látogatásunknál segít a harangozó hölgy is.

A Mária Ház korábban egy tantermes katolikus iskola volt, majd államosították. Mire az Egyház visszakapta, már nagyon lerobbant állapotban volt. Amikor Szűcs Zoltán idekerült, pályázati forrásból rendbe tették az épületet, de akkor már volt nagyobb iskolája a településnek, ezért új funkciót kapott: harminckét férőhelyes zarándokszállás lett.

Érkezésünkkor kicsit elbizonytalanodunk, hogy jó helyen járunk-e, elsőre nem találjuk a feljáratot a csodaszép község magasan fekvő templomához, de szerencsére a parkolóban összefutunk a prügyi iskola igazgatójával. Amikor megtudja jövetelünk célját, mosolyogva, lelkesen mesélni kezd: a három befogadott gyerek nagy örömet visz iskolája életébe, kedvesek, vidámak, mindenki megszerette őket.

A plébános annyira megrendült a menekültek, a sok kisgyerekkel érkező, családjukat féltő szülők sorsán, hogy könnyek közt mesél az érkezésükről. Február 26-án, szombaton, két nappal a háború kitörése után jöttek át a határon, mert pénteken az egyikükhöz már megérkezett a behívó. Három férfi van a családban, az apuka és két fiú, tizenkilenc és tizenhét évesek. Gyorsan összeszedtek mindent, amit tudtak, és elhagyták az otthonukat. Órákat álltak a nagy hidegben a határon. 

Az esti órákban érkeztek meg Tarcalra, és már másnap megkérdezték, meddig maradhatnak: „Mondtam nekik, ameddig talpra nem állnak. Sötét volt, kérdezték, ez milyen templom. Nagyon megörültek, hogy katolikus, mert ők is katolikusok. Mutatták a fényképeket a gyerekek elsőáldozásáról, az esküvőről, domonkos atyák jártak ki hozzájuk a faluba, Majnek püspök úr is többször misézett náluk.” A plébános meg is lepődött, mert amíg nálunk sokszor a támogatások reménye miatt kötnek házasságot az emberek, csak polgárit, egyházit nem, náluk éppen fordítva volt: polgári házasságot nem kötöttek, de egyházit igen, mert nekik az volt fontos. Még az érkezés estéjén újra benézett hozzájuk Zoltán atya, jó meleg volt a házban, át voltak fázva, becsuktak ajtót-ablakot. És akkor megerősödött benne, hogy jól cselekedett: „Hosszú utazásból jöttek, és meglepődtem, olyan jó illat volt, mint ahogy a szentekről szokták mondani. Ez is megerősítés volt számomra: Szerednyei János küldte ide őket. Ahogyan az Úr Jézus mondja, »aki a legkisebbet befogadja, engem fogad be«”.

Az önkormányzat biztosítja az étkezést, a plébánia a szállást. A harangozó elmondja, milyen sokan gondoskodnak róluk. „Az atya mindig úgy tanította, hogy a hozzá tartozó hat falu – Mád, Mezőzombor, Tarcal, Prügy, Csobaj, Taktabáj – testvérfalvak. Átjárnak egymáshoz az emberek, és amikor hallottak a befogadásról, mindenhonnan hoztak adományt, tartós élelmiszert, iskolaszereket, iskolatáskákat.” De jönnek máshonnan is: Körömből például az atyák, Gesztelyből a polgármester, akik Juhász Ferenc atya írásából és más médiamegjelenésekből értesültek a helyzetről.

Eleinte gond volt, hogyan indítják el a gyerekeket iskolába, de ehhez is megkaptak mindent. Prügyre járnak mindhárman, Kamilla, Maxim és Emma, a legkisebb, aki boldogan meséli, mennyi kis barátnője van már. Róla pedig azt mesélik, hogy tüneményes, mosolygós kislány, mindig szalad, cikázva közlekedik, nem érik utol. Nagyon el vannak maradva a tananyagtól, mert ahová otthon jártak, az inkább gyerekmegőrző lehetett a pedagógusaik szerint. Az egyik gyerek azt mondta: szeret idejárni, mert otthon velük mindig csak veszekedtek az iskolában. Prügyön nagyon befogadó az iskola, a pedagógusok sokat foglalkoznak velük. Van sajátos nevelési igényű osztály, oda jár a kilenc, tizenegy, tizenkét éves gyerek is. Nehezen megy az olvasás, a számolás is, de itt utol tudják érni magukat.

A férfiak mennének haza, otthon hagyták a lovakat. Lovas kocsival jártak fel az erdőbe, hordták le a fát azokról a helyekről, ahová autó nem tudott felmenni, és levitték odáig, ahonnan már gépi erővel lehetett mozgatni. Tengelyig érő sárban, megrakott kocsival, két lóval dolgoztak. Kosarakat is fonnak, nagyon szépeket, erre Magyarországon is biztosan lesz kereslet. Nekem annyira megtetszett, hogy rögtön meg is vettem az éppen elkészült darabot. A családban öröklődik a mesterség, már a gyerekek is értenek hozzá. A férfiak már az érkezésük másnapján körbeállták Zoltán atyát – aki mosolyogva meséli, először kicsit meg is ijedt, vajon mit akarnak –, és azt kérték, segítsen nekik munkát találni. Egyelőre napszámba járnak, aznap éppen repedezett fugát szedtek ki a térkövek közül egy kertben, de szeretnének állandó munkát. Az atya beszélt a szomszédos hotel igazgatójával, két asszony dolgozhat náluk szobalányként és konyhalányként.

Kissé szokatlan feladatokat lát el most papként: segít intézni a dokumentumokat, akinek nincs magyar állampolgársága, azt el kell vinni Miskolcra, az idegenrendészetre menedékes státuszért, intézni kell az orvost, az iskolát. Az egyik kisfiúnak ki kellett húzni a fogát, az atya telefonálgatott ezekben az ügyekben. Különös feladatok, főleg, amikor a kismamának nőgyógyászhoz kell időpontot kérni – mesélik nevetve. A legkisebb családtag ugyanis április végén fog megszületni.

Beregújfaluban minden családnak külön háza volt; egymás mellett, nem gazdag, de szép lakásokban éltek. Szép a templomuk is, mutattak fotókat, videókat Maxim elsőáldozásáról. Mesélték, hogy ott nem volt jó magyarnak lenni, ezért, bár hazavágynak, már gondolkoznak azon, hogy mégsem mennének vissza. Félnek a megtorlástól is, amiért eljöttek. Számonkérhetik rajtuk, hogy nem mennek a háborúba. De hát miért is mennének? Ők magyarként, cigányként többszörösen számkivetettek a szülőföldjükön. Pedig szelíd, dolgos emberek. Vendéglátóik elmondják róluk, hogy soha nem követelőzőek, inkább visszafogottak, úgy kell faggatni őket, hogy mire van szükségük.

Joli, Emma, Laci azt mesélik, hogy nagyon szerették a falujukat. Az utolsó utcában éltek, amit mindenki csak tábornak hívott, pedig már házak épültek ott is. Velük szemben van a templom: „Járunk rendszeresen, keresztelkednek a pulyák, elsőáldozás van, minden ugyanúgy, mint Magyarországon. A templomnak örülünk talán a legjobban…” Pap jár hozzájuk Beregszászból, Munkácsról. Zoltán atyához hasonlóan Joli is úgy érzi, valaki más rendezte el így a sorsukat: az Úristen ide rendelte őket, hiszen itt tudnak templomba járni, áldozni, a gyerekek ministrálnak, elsőáldozók lehetnek.

Különösen szép a hitük története, amit megoszt velünk. A tábornak nevezett részen mindenki katolikus. 2003-ban szekták jöttek, és hívták őket az alkalmaikra. „Nem nagyon ismertünk még akkor Istenről dolgokat, ők meg jöttek, mi meg mentünk hallgatni. És akkor eljött Filoména nővér, és mondta nekünk, ő fog vinni minket Beregszászba elsőáldozásra. Mi voltunk kilencen gyerekek, jártunk Beregszászba három hónapon keresztül, felkészítettek minket, felvettük a szentáldozást… Aztán lett imaházunk is. Ezzel a kilenc gyerekkel kezdődött minden.” A férje és ő is köztük volt, tizennégy-tizenöt évesek voltak akkor. Ma is büszkék arra, hogy a domonkos atyák és a nővérek munkája nyomán velük kezdődött a katolikus élet a környékükön.

Majnek Antal püspök is gondoskodik róluk, legutóbb január elején ment el hozzájuk az El Peléről, vagyis Boldog Ceferinóról elnevezett templomukba: „Megszeretett annyira minket, mert megyen más templomokba is, de ott nem járnak annyi gyerekek, itt se nem járnak gyerekek. Nálunk van minden évben elsőáldozás, esküvőket tartnak, keresztelőköt tartnak, minden…” Domonkos atya is járt náluk, az apácák is, köztük Filoména nővér. Nyaranta a mezőn állítanak fel sátrakat, és ott tanítják a gyerekeket, foglalkoznak velük. Mutatja a telefonján a templomukat: énekelnek a hívek, szép a templom, kilenc-tíz éve épült. A fotókon ott van a verbita Sebastian Madassery, Michels Antal atya, az ő idejében épült a templom, Majnek Antal püspök – kincsként őrzik ezeket az emlékeket.

És rendkívül hálásak: „Nagyon sok, amit tettek értünk, ezt nem bírjuk megköszönni. Az atya is mindent megtett értünk, és mindenki, segítenek mindenben, ennivaló, pelenka, tisztálkodás. Jó itt.”

És hogy mit jelent ez a történet a befogadó félnek? Zoltán atya megrendülten válaszol: „»Idegen voltam, és befogadtatok, ruhátlan voltam, és felruháztatok, éhes voltam, és ennem adtatok« – amit az Úr Jézus mondott, azt most élesben éljük meg.”

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Fábián Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 17–24-i ünnepi számában jelent meg.