Isten küldötteiről

Talán kevés olyan megbotránkoztató jelenség van a világon, mint egy pap, aki az áldás szavai helyett átkot mond. Aki – Isten embereként – egy vélt vagy valós vétek elkövetőjén, aki iránt pillanatnyilag elfogyott a türelme, egyenesen a saját indulatait tölti. A pap felszentelése, küldetése nem arra szól, hogy átkot szórjon, hanem hogy áldást adjon, és áldás legyen a világ számára!

Az áldást tulajdonképpen nem a felszentelt szolgálattevő ajándékozza, hiszen nem ő a forrása, nem ő „állítja elő”. Áldást adva sokkal inkább Istentől kér áldást valakire vagy valamire. Az utóbbi esetben nem valamely tárgyra, hanem elsősorban azokra a személyekre, akik azt használják, akik azzal kapcsolatba kerülnek. Az áldást adó személy az Úr nevét hívja segítségül (invocatio), hogy tőle kegyelmet kérjen, s teszi ezt alázattal és ráhagyatkozó bizalommal. Ezzel szemben, aki mágikus dolgokat művel, aki szellemekkel, halottidézéssel foglalkozik vagy – akár jó, akár rossz szándékkal – manipulálja anyagi vagy szellemi környezetét (evocatio), az önmaga akar a természeti vagy természetfölötti erők fölött rendelkezni. Nagy különbség! Isten küldötteinek eszébe sem juthat másban gondolkodni, mint az áldásban.

„Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek” – feddi meg Jézus a Zebedeus-fiúkat, akik átokra, büntetésre akarnák felhasználni lelki hatalmukat, és úgy gondolják, az Úr tanítványaiként olyan sikeres volt minden eddigi „turnéjuk” a betegek, a megtérők, a megszállottak és az Istenre szomjazó emberek körében, hogy ettől fogva már a villámnak is szabadon parancsolhatnak. Az ember „megistenítése” – ahogy keleti testvéreink megszentelődésünkről mondják – nem varázserővel való felruházást jelent.

A Mester tehát nem ilyen példát és nem ilyen hatalmat ad. Követése nem abban merül ki, hogy csodatévő erőt kapunk tőle, amellyel „kis isteneknek” képzelve magunkat szabadon garázdálkodhatunk. Jézus ezt a torz hozzáállást teszi helyre bennük – és bennünk is, akik e történeten épülni akarunk. Urunk követése sokkal inkább rengeteg lemondással, önmegtagadással, áldozattal jár, hogy „mi kisebbedjünk”, s így Isten ereje érvényesüljön bennünk és a szolgálatunk által.

Persze nemcsak villámokat szórni kívánó, hanem jóra vivő, alkotó lelkülettel is találkozunk. Erre is látunk példákat: többen Jézus nyomába akarnak szegődni. Ma is van, aki „meglátja őt”, és radikális változásra készen, érte gyakorlatilag mindent elhagyva, egészen követni akarja. A kezdeti lelkesedésen azonban sokat kell finomítani, hogy ez a tűz kiállja a kísértések viharait. Aki az eke szarvára helyezte kezét, nagy munkába fog. Nem tekintgethet többé hátrafelé, csak előre, akkor lesz gyümölcsöző a munkája. Mária és a szentek kezdeti „igenjét” is a rájuk bízott feladathoz való kifogástalan hűségük tette teljessé. A Jézus iránt elkötelezett embert szintén nem a hóbortok és az indulatok vezetik, hanem a Lélek ereje. Lakjon bennünk is ez a lelkület, ha valóban Krisztust akarjuk követni!

Kovács Zoltán