A dicsőítés lényege az, hogy belenézel Isten arcába – Beszélgetés Csiszér Lászlóval

Kultúra – 2022. június 25., szombat | 19:09

Családapa, zenész, a Szent András Evangelizációs Iskola munkatársa és az Új Jeruzsálem Katolikus Közösség zenei vezetője. Dicsőítő szolgálata évtizedek óta meghatározó része a Magyar Katolikus Karizmatikus Megújulásnak. 2020-tól szinte állandó szolgálati helyüknek számít a Budapesten, az Angyalföldi Szent Mihály Plébánián meghonosodott elsőcsütörtöki szentségimádás.

– Nem titok, hogy lakodalmas zenészként kezdte a pályafutását. Hogyan szólította meg Isten?

– Az 1980-as évek második felében Csobotfalvára helyeztek egy papot, aki meg tudta szólítani a fiatalságot. Minden vasárnap délután közel kétszáz fiatallal összegyűltünk és énekeltünk, szentmisén vettünk részt. Gyönyörű időszak volt. Emellett minden szerdára beterveztünk egy szentmisét a Salvator-kápolnánál, Csíksomlyó hegyén. Ebben a hittancsoportban mély istenkapcsolat kezdett vonzani minket. Megismerkedtünk egy kiscsoport tagjaival, akik elhozták nekünk a Szentlélek-szemináriumot. Tulajdonképpen ehhez kapcsolódik az első konkrét döntésem Jézus mellett. Az igazi áttörés azonban 1994 nyarán történt, egy ménfőcsanaki kurzuson, ahol a hallott igazság lecsorgott a szívünkbe. Mint jó vallásos gyerek, előtte is eljártam a templomba, de amikor jött a kísértés, ritkán tudtam ellenállni. Nagyon zavart, hogy elmegyek gyónni, nagyon-nagyon erősen fogadom, hogy még a bűnre vezető alkalmakat is kerülni fogom, aztán a következő pillanatban mégis ugyanott vagyok, mehetek újra meggyónni ugyanazt a bűnt. Nem értettem, miért vagyok gyenge. Ezen a lelkigyakorlaton azt mondták, hogy a bűntől megkövül az ember szíve. Hatalmas erővel hatott rám az az ige, hogy „elveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Betöltelek az én lelkemmel, és gondoskodom róla, hogy az én törvényeim szerint járjatok”. Megértettem, hogy egyedül Jézus Krisztus képes arra, hogy elvegye a kőszívemet, és hússzívet adjon helyette.

Őszintén leborultam Jézus elé, és egy imádságban átadtam neki a kőszívemet, s akkor ő új szívet adott. Onnantól kezdve óriási változás indult el az életemben.

Ez nem azt jelentette, hogy nem volt több kísértés, de elkezdtem megtapasztalni az ezek feletti uralmat. Ahogy az ige mondja: „Íme, újjá lett minden, a régi megszűnt.” Már fel tudtam nézni a feltámadt, élő Jézus Krisztusra. Amikor nem néztem fel, persze ugyanúgy elbuktam, de már abban a pillanatban tudtam, kihez kell szaladnom, hogy az életem győztes maradhasson, és engedjem, hogy Jézus éljen a szívemben.

– Az Egyházban számos szolgálati terület van. Hogyan kapott meghívást éppen a dicsőítésre?

– A szívemben már egész kisgyermekként ott volt a vágy, hogy Istennek szolgáljak, de akkor még nem tudtam, hogyan. Gondolkoztam, hogy papi pályára lépek, de végül nem úgy alakult. A zenei ajándék kezdettől megvolt, hiszen édesapám kántorként szolgált több mint negyven éven keresztül, és nagyon szerettem vele énekelni a templomban. Csíksomlyón, ezeken az ifjúsági szentmiséken énekelgettünk már különböző énekeket, de a mai értelmezésemben ezeket nem nevezném igazán dicsőítésnek. Láttam, hogy jó dolog örömmel, felszabadultan énekelni, és ebben a tekintetben hasonló volt a zenei stílus, mint a bálokban, lagzikban. Ott helyben meg is alapítottuk a Salvator együttest. De 1994 nyara után, amikor újjászülettem, ezt az egész zenei adottságot is elkezdtem újragondolni a Szentlélekben. Azt kerestem, hogyan lehetne ezt Isten országának építésére használni. A Szentlélek-szemináriumon megismerkedtünk a karizmákkal. Vannak a rendkívüli karizmák, mint a gyógyítás, a prófétálás, a halottfeltámasztás, a csodatevés. De karizmává válhat egy természetes adottságunk is, amikor átadjuk a Szentléleknek, hogy ő használja. 1995 nyarán kint voltam Rómában, egy két hónapos lelkigyakorlat-sorozaton, amelynek célja a plébániák megújulása, az új evangelizáció előmozdítása volt. Mondogatták viccesen: a Katolikus Egyház nagyon jól tudja, hogy evangelizálni kell; a protestáns egyházak tudják, hogyan kellene ezt csinálni; a kisegyházak pedig csinálják. Ez a nyár arról szólt, hogy nem elég az evangelizációról nagy teológiai tézisekben és előadássorozatokon beszélni, a Katolikus Egyháznak fel kell ébrednie, és evangelizálnia kell. Ezen a lelkigyakorlaton Mózes életét vettük végig. Szeretett volna Izrael szabadítója lenni, de megölt egy egyiptomit, elmenekült, és a pusztában élt negyven évig. Megnősült, gyermekei születtek, az apósa juhait őrizte. Isten azonban egy nap megszólította, hogy menjen, és legyen Izrael szabadítója. Isten a pásztorbotján keresztül mutatta meg neki nagy tetteit, amikor kettéválasztotta a Vörös-tengert, amikor vizet fakasztott a sziklából. A lelkigyakorlaton gyönyörűen végigvezették, hogy az a bot, ami a pásztor Mózes életének adottsága volt, hogyan lett Isten eszközévé. Az előadás végén megkérdezték: neked mi lehet az életed pásztorbotja? Mi az, ami továbbra is a te kezedben marad, de most már Isten eszköze lesz arra, hogy a nép elinduljon a rabszolgaság földjéről az Ígéret földje felé? Egy imában a Szentlélek rámutatott erre, és akkor kimondtam Istennek:

Uram, az én pásztorbotom, amit ma átadok neked, a zene iránti szeretetem.

Ez volt az a pont, amikor teljesen letettem a báli, világi zenét, és Rómából hazatérve elmondtam a zenésztársaimnak, hogy most már Istennek fogok szolgálni. Kérdezték, hogy Laci, miből fogsz megélni? Én pedig azt mondtam, aki elhívott engem, az majd gondoskodik rólam.

– Mit jelent Önnek a dicsőítés?

– A lényege az, hogy belenézel Isten arcába. Ahogy a zsoltáros is mondja: „A te arcodat keresem, Uram” (Zsolt 27,8).

A dicsőítés nem más, mint énekkel, dallal, tánccal, muzsikával megfogalmazni, kifejezésre juttatni, hangosan megvallani, hogy milyen az Isten, kicsoda ő.

Ennek gyümölcseként az életemben kezd megnyilvánulni az ő gyógyító és szabadító ereje. A dicsőítéshez hozzátartozik az is, hogy megvallom, mit tett Isten a múltban, és mit cselekszik most. A dicsőítés tulajdonképpen egy hatalmas, kölcsönös örvendezés. Isten is örvendezik, örül az embernek, „ujjongva vigad fölötted, mintha ünnepet ülne” (Szof 3,17). Gyönyörű mélységek tárulnak fel, miközben valaki Istent dicsőítő és imádó emberré lesz. Szabaddá tudok válni, merem kitárni a kezemet, tapsolni Istennek, s ugyanakkor oda merek borulni elé, ha kell zokogok, sírok vagy örvendezek. Ez egy nagyon őszinte, tiszta együttlét a mindenható Istennel. Az ő dicsősége, szentsége örök, nem függ az én pillanatnyi hangulatomtól, az érzéseimtől. Isten mérhetetlenül hatalmas szeretettel és ajándékozással akar lenni irántam, hiszen ő az, aki megteremtett engem. A kérdés az, hogy emberként hogyan tudok a partnere lenni ebben.

– Az elmúlt két évben sok mindent történt – gondolok itt a koronavírus-járványra, a gazdasági és energiaválságra vagy az idén februárban kitört ukrán–orosz háborúra –, amibe a jelek szerint egyre mélyebbre süllyedünk. Ezekben a nehéz helyzetekben hogyan lehet dicsőíteni Istent? Mit mondana azoknak az embereknek, akik elvesztették a reményt?

– Fel kell tennem a kérdést, hogy kire nézek, mire nézek. A dicsőítő ember arra törekszik, hogy Istenre nézzen, az ő szemszögéből kezdje látni önmagát és a körülötte lévő helyzetet. Nagyon fontos a hit mozzanata, hiszen ha pusztán magamra vagy a félelemkeltő helyzetre tekintek, és engedem, hogy hatással legyen rám, akkor biztos, hogy nem akarok dicsőíteni. A tudósok megállapították, hogy az emberi agynak ugyanazon része felelős a félelemért és az éneklésért. Ez biológiai tény. Ezért viccesen szokták mondani, hogy

ha félsz, akkor énekelj, hiszen nem tudsz egyszerre félni és énekelni.

Látom a környezetemben a sok nehézséget, de Isten nincs bajban. Akármilyen is a helyzetem, az én belső döntésemen múlik, hogy kire nézek. Nézz fel a gondviselő Istenre! Mi, a zenekar tagjai is ezt tettük, amikor a járvány idején egyszer csak egyik pillanatról a másikra megszűnt egy, a szolgálatunkhoz elengedhetetlen, jelentős támogatás. A családjainkat el kellett tartanunk, kenyeret kellett tennünk az asztalra, úgyhogy odaálltunk Isten elé, és azt kérdeztük: Uram, akarod, hogy visszamenjünk dolgozni? De Isten arra ösztönzött bennünket a Szentlélekben, hogy tegyük meg a hit lépését. Szükségünk van egymásra, arra, hogy bátorítsuk, buzdítsuk egymást, hogy felnézzünk Istenre, aki mindenható és gondviselő Isten. Ő folyamatosan azon dolgozik, hogy üdvösségünk legyen. Az örök élet részesei vagyunk már itt, a földön.

– Meghatározó alakja lett a keresztény és a katolikus könnyűzenének Magyarországon, sőt az egész Kárpát-medencében is. Mi a személyes víziója, álma a magyarsággal kapcsolatban?

– Nagy vágyam, hogy Istent imádó magyar nemzet éljen a Kárpát-medencében. Mindenkinek meg kell harcolnia azért, hogy naponta oda tudjon borulni Isten elé, és őszinte kapcsolatban legyen vele. Négyszemközt, csak Isten és ő. Fontos, hogy az ember úgy építse fel a napját, hogy tíz-húsz percet Istennel tudjon tölteni. Miért várnám el, hogy az életem más területein rend legyen, ha az imaéletemben nincs rend? Én úgy tapasztalom, a legjobb, ha ez az Istennel töltött idő a korai órákra esik, arra az időszakra, amikor reggel felkelek. Ez persze tudatos keresztény életet kíván, hiszen a holnap reggeli imádságom már ma este elkezdődik azzal, hogy időben lefekszem. A másik nagy álmom, hogy minden nagy városban minden vasárnap legyen egy olyan szentmise, ami perzsel. 1995-ben, a Rómában töltött két hónapom alatt gyönyörű szentmiséket éltünk meg. Leo Joseph Suenens bíboros és rengeteg pap tartott olyan szentmisét, ami szétszedte és összerakta az ember szívét. A mise félórás dicsőítéssel indult, énekeltük Isten igazságát. A Glória után kitört az emberekből a spontán dicsőítés, mindenki a saját szavaival vallotta meg Isten dicsőségét, hatalmát. A prédikációk az emberek szívéhez szóltak, tele voltak tűzzel. Amikor elérkeztünk a könyörgésekhez, a jelen lévő hívek előre mentek a templomban, és könyörögtek, a többiek közben nyelveken imádkoztak. Az áldozás utáni részben pedig láttuk, ahogy megnyilvánulnak a karizmák: az ismeret szavának karizmája, próféciák, gyógyulások. Minden mise végén ez történt. Nagyon vágyom arra, hogy ilyen szentmisék legyenek Magyarországon is. Igaz, ezek nem harminc-negyven perces szertartások lennének. Egy-egy ilyen alkalom két és fél, háromórás. Mise után a közösség tagjai együtt ebédelnek, és közben lehetőség van arra, hogy beszélgessenek, megkérdezzék, mi van a másikkal, ki hogy van.

Nem jó, hogy mindig csak befutunk a templomba, aztán szaladunk is haza, és fogalmunk sincs, hogy mi történik a mellettünk ülő ember életében.

Döbbenetes volt, amikor a közelmúltban hallottam, hogy egy erdélyi református lelkészházaspár mindkét tagja öngyilkos lett. Azt se tudjuk, mi van a másikkal, és ez nincs jól. A magyarsággal kapcsolatos vágyaim közül most csak ezt a kettőt emeltem ki, de nagyon sok mindent szeretnék még elérni. Remélem, az álmaim nagy részét sikerül megvalósítanom, mire Isten hazahív. A maradékot meg szeretném átadni olyanoknak, akik valóra váltják majd.

– Említette, milyen fontos lenne, hogy a szentmisék tele legyenek tűzzel, lélekkel. Idén hogyan készült pünkösd ünnepére?

– Ezen a pünkösdön is arra kértük a Szentlelket, hogy még jobban töltsön be minket. XIII. Leó pápa 1900. december 31-én azért imádkozott, hogy nagy Szentlélek-kiáradás legyen, és ugyanezen a napon, az amerikai Kansas államban elindult egy hatalmas, igaz, nem katolikus Szentlélek-kiáradás, többen nagyon erősen beteltek Szentlélekkel. Látjuk, hogy az imádságnak ereje és hatalma van. Arra vágyakozunk, hogy jöjjön el ez a vihar, ami elfújja a sok áporodott, megsavanyodott levegőt. Nincs kétfajta Szentlélek, egy, aki Jézusban volt, és egy másik, aki az általános vallásosságban van jelen. Ugyanaz a Szentlélek tölt be minket, aki Jézus Krisztusban lakott. Máriát megszólította Isten angyala, és úgy betelt Szentlélekkel, hogy Jézust adta a világnak. Ugyanezt akarja a Szentlélek bennünk is, tőlünk is: hogy adjuk Jézust a világnak, a körülöttünk élőknek.

Szöveg és fotó: Árki Kristóf

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. június 19-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria