A libanoni karitász vezetője: „Ki vigasztalja meg az árvákat, az özvegyeket?”

Nézőpont – 2017. december 5., kedd | 13:40

Paul Karam, a Caritas Lebanon igazgatója december 4-én a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia székházába látogatott, ahol öt közép-európai püspöki konferencia ajánlotta fel anyagi támogatását a szervezet céljaira. Paul Karamot a menekültek helyzetéről és a karitász tevékenységéről kérdeztük.

A cseh, horvát, lengyel, szlovák és magyar püspöki konferenciák képviselői december 4-én, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) székházában tartott sajtótájékoztatón bejelentették, hogy közösen kívánják támogatni a libanoni karitász áldozatkész munkáját. A sajtótájékoztató végén a püspöki konferenciák képviselői aláírták és átadták azt a dokumentumot, amely szerint összesen négyszázötvenezer euró értékben támogatják a karitatív szervezetet. A karitász igazgatójával 2016 júniusában is készítettünk interjút; Paul Karam most elmondta, mi változott az elmúlt másfél évben, mennyivel súlyosabban nehezedik a helyi lakosságra a menekültválság.

– Mi az, amire most a legnagyobb szükség Libanonban, ebben a kicsiny országban, amely annyi menekültet fogadott be az utóbbi években, hogy a külföldiek száma meghaladja az ország lakosságának ötven százalékát?

– Libanonnak 4,5 millió lakosa van. A háború kitörése óta 1,8 millió szíriai menekült érkezett az országba, 90 százalékuk szunnita. Rajtuk kívül él itt félmillió palesztin és 400 ezer vendégmunkás. Él itt továbbá 130-140 ezer iraki menekült, akiknek nagy része keresztény – ők nagyon el vannak keseredve, kezdik elveszíteni a reményüket, hogy hazatérhetnek. A menekültek bérelt lakásokban, szobákban, garázsokban élnek, a palesztinok pedig táborokban.

A legutóbbi statisztikák szerint a libanoni lakosság 36 százaléka él a szegénységi küszöb alatt, az utóbbi három évben rohamosan romlott a helyzet. A karitászközpontokban azt látjuk, hogy egyre több libanoni jön segítségért, olyanok, akik korábban nem jöttek. Már a médiában is tükröződik a feszültség: az emberek bátran, félelem nélkül kimondják, hogy nem bírják tovább, elég volt. Számos olyan jelenséget tapasztalunk, amely hatással van a társadalmi életre: a menekültek közül sokan lopnak, gyilkolnak, vagy úgy viselkednek, ami nem felel meg a mi szokásainknak. Az utóbbi három hónapban több mint 17 ezren kerültek börtönbe. Egyre több a bűntény és egyre nagyobb a feszültség.

– Milyen hatással van ez az elszegényedés a helyi lakosokra?

– Az emberek maguk is egyre szegényebbek, és közben azt látják, hogy a menekültek az egész világból kapnak segítséget. Azt tapasztalják, hogy mindent a libanoniak pénzéből fizetnek, mégis minden segítséget a menekültek kapnak a Perzsa-öböl térségének országaiból és a nemzetközi szervezetektől. Sajnos a nemzetközi közösség nem látja, ez mennyire romboló hatású a társadalomra nézve. Már az is csoda, hogy egyáltalán életben vagyunk még ebben az országban. Ha összeomlik az ország, csak egy kapu van, amelyen az emberek zörgethetnek, és ez az Egyház kapuja. Az Egyház pedig, a maga korlátozott lehetőségein belül igyekszik mindenkinek segíteni. De az Egyház nem az állam, nem az ENSZ.

– Változott a helyzet azóta, hogy véget ért a szíriai háború?

Nem vagyok biztos abban, hogy kimondhatjuk: véget ért a háború. A nemzetközi közösség kapott valami garanciát, aminek nyomán kijelenthetik, hogy a háború befejeződött? Nem hiszem, hogy választ kaptunk erre a kérdésre. Vannak még katonai akciók Szíriában, még ha nem is olyan mértékben, mint korábban. Mi azt szeretnénk, hogy véget érjen a háború. De ki fizeti meg ennek a háborúnak az árát? Az árvák, a menekültek, az egyszerű emberek. És miután befejeződik a háború, mi lesz a következményeivel? Rombolni nagyon könnyű, egy óra elég rá, de felépíteni valamit évekbe telik. Libanonban mi ezt átéltük, és sok-sok év elteltével még mindig nem állt talpra az ország. Szíriát szinte teljesen lerombolták. Hány év kell, hogy újra felépítsék? Beszélünk az épületekről, de hogyan építjük újra az embereket? Hogyan lépnek túl a gyerekek azon a traumán, amelyet átéltek? Ki vigasztalja meg az árvákat, az özvegyeket? Hány év kell ehhez? Ezt kérdezem a nemzetközi közösségtől! Hogyhogy volt pénzük a háborúra, és arra már nincsen, hogy segítsék újra felépíteni az országot, segítsék az embereket szálláshoz, élelemhez, orvossághoz jutni? Ugyanazok az emberek fogják felépíteni a holnap Szíriáját, akik meggazdagodtak a háborúból. A szegények pedig szegények maradnak. Azt hiszem, itt az ideje, hogy munkálkodjunk a békéért.

– A szíriai menekültek félnek hazatérni, vagy még várnak?

– Nincsenek statisztikáink, amelyekből kiderülne, hányan tértek haza. Tudjuk, hogy voltak, akik hazatértek, de amikor látták, hogy mindent leromboltak, semmi nem maradt, ismét visszajöttek Libanonba. És akik visszamentek és ott maradtak a romok között, hogyan fognak megélni? Hol vannak azok a szervezetek, amelyek azt mondják: mi segítünk újra felépíteni a házatokat, az országotokat? Nem tudom, nincsenek erről információim. A libanoni állam és az Egyház is bátorítja a menekülteket, hogy térjenek haza Szíriába. A híradások szerint az ország területének több mint 86 százalékát már a szíriai kormány tartja ellenőrzése alatt. És vannak olyan területek is, amelyeket nem érintett a háború. Itt az ideje, hogy visszatérhessenek, mert Libanon nem képes hordozni többé ezt a terhet, túlságosan nagy súllyal nehezedik társadalmunkra, a gazdaságra, a politikára, a közbiztonságra.

– Mi változott a másfél évvel ezelőtti helyzethez képest?

– Körülbelül harmincezer menekült tért haza Szíriába, de az UNHCR [az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága – a szerk.] nem adott pontos statisztikákat, az alapján becsüljük meg, amit látunk. Sokan visszajönnek, amikor látják, hogy minden leromboltak. Mi a megoldás? Szükség van arra, hogy Szíria végigjárja a kiengesztelődés hosszú útját, hogy mindenki leüljön a tárgyalóasztalhoz, és megvitassák a saját jövőjüket. Ne mások kényszerítsék rájuk a jövőt. Ez az ő országuk, az ő nemzetük, nekik kell eldönteniük, mit akarnak. Ha ez megtörténik, akkor majd sokan hazamennek, és elkezdik újjáépíteni az országot, hogy népének újra méltó lakóhelye lehessen.

– Legutóbb beszélt arról, hogy kényes egyensúly áll fenn Libanonban a különböző népcsoportok között, és ez felborulhat, ha nagyon sok menekült itt marad.

– Amint mondtam, a hivatalos statisztikák szerint a libanoni lakosság 36 százaléka, vagyis harmada a szegénységi küszöb alatt él. Az emberek nem bírják tovább, hogy mások kapják a segítséget, ők pedig csak nagyon keveset. Ez a mesterségesen kialakított helyzet nem tartható tovább: a libanoniaknak kellene megoldást találni a menekültek kérdésére, ugyanakkor a saját létfenntartásukat is biztosítaniuk kellene. Ebben a 36 százalékban ráadásul sok a fiatal, akiknek nincs munkájuk, és szeretnének kivándorolni. Ha a kivándorlók száma tovább emelkedik, az veszélybe sodorja az országot, mert elveszítjük azt az erőt, amelyet az ifjúság jelent.

– Mi a helyzet a menekült gyerekekkel, az oktatással?

– Tragikus a helyzet. Kétszázötvenezer gyermeknek kellene iskolába járnia, ezt csak úgy tudják megoldani, ha délelőtt a libanoniak, délután pedig a menekültek tanításáról gondoskodnak. Sok fiatal azonban nem jár iskolába, növelve ezzel a koldusok és a bűnelkövetők számát. A karitász nem kapott hivatalosan szerepet a menekültek oktatásában, annyit tehettünk, hogy ellenőrizzük, elmentek-e a gyerekek az iskolába, felszálltak-e a buszra, hazamentek-e. Az oktatási minisztérium az UNICEF-fel [az ENSZ Gyermekalapja – a szerk.] és az UNHCR-rel kötött szerződést. Az UNHCR úgy döntött, közvetlenül a családoknak adja a pénzt, hogy maguk gondoskodjanak a gyerekek iskolába jutásáról. Ez a megoldás azonban nem alkalmazkodik a kialakult viszonyokhoz. Mi megmondtuk, hogy nem fognak iskolába járni, ha nem ellenőrzi senki.

A másik nagy probléma, hogy több mint százezer gyermek született Libanonban, akik nincsenek anyakönyvezve. Libanon nem anyakönyvezhet ennyi gyermeket, mert ez megváltoztatja az ország demográfiai helyzetét. Szíriában kellene anyakönyvezni őket, hogy legyen személyigazolványuk. Nagy felháborodást váltana ki nálunk, ha Libanonban kapnának személyigazolványt, mert ez felborítaná a muszlimok és keresztények között kialakult egyensúlyt. Ha pedig ez az egyensúly felborul, akkor ez már nem az az ország lesz, amelyet ma Libanonnak hívunk.

– Melyek a Caritas Lebanon elsődleges feladatai ebben az összetett helyzetben?

– Az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés segítése nagyon fontos, mert sok rákbeteg, szívbeteg ember van, és a krónikus betegek ellátása nagyon drága, sokan tőlünk kérnek segítséget. Számos probléma adódik a közúti balesetekből is. Segítjük a menekültek lakhatását, oktatását, dokumentumaik rendezését, hivatalos munkavállalásukat. Vannak erkölcsi kérdések, amelyekkel foglalkoznunk kell: 12-14 éves kislányok ügyével, akiket férjhez adnak, a bűnözéssel, az emberkereskedelemmel, a szexuális erőszakkal. Nagy kihívás, hogyan alakul a menekültek jövője. A libanoniak már nem egyeznek bele, hogy ott maradjanak, mert összeomlik az országuk. Hét éve tart ez a válság Libanonban, és a világ nem beszél róla.

A palesztinok helyzete még rosszabb, ők már ötven éve élnek itt. A szíriaiakkal ellentétben ők menekülttáborokban élnek, de szabadon közlekedhetnek. A kormány nem gyakorol ellenőrzést a táborok felett, ha valaki rabol, gyilkol, és bemenekül a táborba, a rendőrségnek nincs joga elvinni onnan. Azt akarjuk, hogy a szíriaiakkal is megismétlődjön ez a történet? A libanoni társadalom ebbe már nem egyezik bele.

– Amikor másfél évvel ezelőtt beszélgettünk, hangsúlyozta, hogy a libanoniak a nehézségek ellenére szolidárisak.

– Valóban, ez a helyzet kicsit megváltozott. A helyi lakosok elvárják tőlünk, hogy előbb nekik segítsünk. Bűntudatunk van, amikor valaki azt kéri, inkább menekültként regisztráljuk, mert akkor több segítséget kap. A karitász azért van, hogy mindenkinek segítsen. Jótevőinktől, a karitászhálózattól is azt kérjük, segítsék a helyi lakosságot is, különben még tovább növekszik a feszültség a menekültek és a libanoniak között.

A nemzetközi közösségnek nagy felelőssége van a konfliktusok kialakulásában. Az egész közel-keleti politika elhibázott volt. Mi lett az eredménye Szíriában, Irakban, Líbiában? Ezt a demokráciát akartuk? Ki fogja újjáépíteni, amit leromboltak?

– Milyen lelkülettel tud a karitász tevékenykedni ebben a nehéz helyzetben?

– Van hitünk, és Istennek hála, van bátorságunk is. Ennek az országnak az állampolgárai vagyunk, ha nem hinnénk, hogy ide szól a küldetésünk, nem maradnánk. Most azt kell mondanunk: jobban kell segítenünk a helyi lakosságot, amely évek óta ebben a válságos helyzetben él. Meg kell találni a biztonságos helyeket Szíriában, és buzdítani kell az embereket, hogy térjenek haza. Azoknak a szervezeteknek, amelyek segíteni akarnak, azt kell mondani, hogy Szíriában segítsenek. És segítsék a keresztényeket is abban, hogy a hazájukban maradhassanak. Ha nem így lesz, ők is elindulnak, és nem tudom, találnak-e maguknak akár egy szobát is valahol a világban, főleg nem egy házat. A megbékélést kell előmozdítanunk mindenütt! Isten áldja meg önöket és azt a szolidaritást, amelyet irántunk tanúsítotok.

Fotó: Lambert Attila

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria