A székesfehérvári bazilika emlékkeresztjénél imádkoztak 1956 hőseiért

Spányi Antal megyéspüspök meghívására a történelmi egyházak képviselői imádkoztak a hősökért, az áldozatokért, népünk múltjáért, jelenéért és jövőjéért. Az ünnep szónoka Görög István nyugállományú ezredes, a KEEMP ügyvezető igazgatója volt.

Molnár Krisztián megyei elnököt, Cser-Palkovics András polgármestert, Simon László kormánymegbízottat, Dancs Norbert Járási Hivatalvezetőt, minden megjelent lelkipásztort, közéleti vezetőt, az 56-os veteránokat, a szentimrés diákokat, a város különböző intézményeinek képviselőit, valamint az emlékező polgárokat Ugrits Tamás pasztorális helynök köszöntötte. Az ünnepségen a Székesfehérvári Szakképzési Centrum I. István Szakgimnázium diákjai: Gebe Evelin 13. osztályos és Csegezi Csongor 12. osztályos tanuló szavalta el Heltai Jenő Szabadság című versét.

Görög István személyes családi emlékeivel kezdte ünnepi beszédét. Elmondta, hogy a forradalom idején érzett boldogságukról és félelmeikről szülei csak suttogva mertek beszélni. A házukban landolt, de fel nem robbant lövedék pedig új életet adott az egész családnak, különösen neki, aki csecsemőként élte át ezt a megrendítő eseményt.

Már felnőtt voltam, amikor 1956 történései foglalkoztatni kezdtek – emlékezett vissza az ezredes, és kiemelte, milyen fontos, hogy mára tudhatjuk az események dinamizmusát, ami szinte pillanatok alatt változott, és azt is, hogy a tömeg akaratának békés kifejeződése hogyan csapott át véres eseményekbe. „Indulatok és felemelő emberi hozzáállás, akaratot egységbe forrasztó csoportok és ellentétes célok eredőjeként bekövetkező tragédiák sora a mélyben, a hatalom megragadásának és megtartásának küzdelme a politikai szinten. És a nemzetközi erővonalak eredőjeként meghozott nagyhatalmi döntés értelmében a világ hallgatott a november 4-i szovjet betörés felett, aminek következménye a szabadságharc, majd annak eltiprását követően szörnyű megtorlás lett, aztán sok évtizedig tartó csendes, elfojtott emlékezés, ki nem mondott fájdalom és a keserű valóság következett.”

Görög István arról is beszélt, hogy már a Katonai Emlékpark tervezésénél megfogalmazódott, olyan emblematikus tárgyakat kell kiállítani, amelyek segítik az egykor történtek megidézését és a tanulságok megértését. Így hozták létre a harcárkot, amely valósan segíti átérezni a háborúnak az egyes személyre vonatkozó hatását. 1956 megidézéséhez pedig megszületett a köztéri alkotás, a harckocsit megállítani képes barikád, a mögötte álló forradalmár csoport történetének megidézésével.

Tíz éve avattuk az emlékpontot, amely az egykori résztvevők adományaiból egy korabeli hirdetőoszloppal, egy korabeli utcai paddal is gazdagodott, és ma már egy békés kisvárosi utcarészletet idéz. Sok-sok gyermek szerez a Katonai Emlékparkban élményt így a múlt megidézésével – mutatott rá az ezredes. – Tíz évvel egy vesztes háborút követően a nép megelégelte a kommunista rendszer álmokat kergető, az élet erkölcsi követelményeit semmibe vevő, szörnyű elnyomását! A normális élet megteremtése érdekében a társadalom megfogalmazta követeléseit. Ezt legbátrabban a fiatalok, az egyetemisták fogalmazták meg. A követelések mára természetes dolgokat említenek, ami a ma fiataljainak szinte érthetetlen, de ha kiemeljük annak hiányát, az érthető indulatokat kelt bennük is.

A szónok azzal fejezte be beszédét, hogy 65 év után egyre kevesebben vannak már azok, akik még aktív résztvevőként, szemtanúként szólhatnak, ám köszönettel tartozunk nekik, hogy az eltelt évtizedekben megőrizték 1956 emlékét, és sokat tettek annak halhatatlanságáért.

Az ünnepi beszéd után Spányi Antal püspök imádságban könyörgött azokért, akik életüket adták hazánk szabadságáért, és a legtöbbet adva vállaltak áldozatot nemzetünkért. Példájuk nyomán az utódoknak kitartást kért a jóért való küzdelemben, hogy bátran a hősök nyomába lépve megtegyék, amit a becsület, a haza szeretete, a népünk iránti tisztelet megkövetel. „Add, hogy magyar hazánkat odaadóan és önfeláldozóan szolgáljuk, családjainkat hűséges szívvel szeressük. Add, hogy a hősök és áldozatok áldott emlékéből a komoly kötelességteljesítés, a hősies áldozathozatal lelkülete áradjon ránk.”

Együtt fohászkodtak az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozataiért a történelmi egyházak képviselői is. Berze János református lelkész az irgalom Atyjához, minden vigasztalás Istenéhez imádkozott. „Hittel éljük, hogy nem magunkért élünk, és nem magunknak halunk meg, hanem akár élünk, akár meghalunk, nem magunké, hanem az Úré vagyunk. Tekints, Urunk, irgalommal nemzeti gyászunkra és a családok fájdalmaira. … Erősítsd meg a szeretet kötelékét, amely egybefogja minden gyermekedet. Jézus evangéliuma jusson el hozzánk a gyász idején, aki meghalt, feltámadt, felment és uralkodik a mennyben.”

Bencze András püspökhelyettes, evangélikus lelkész a fiatalokért könyörgött, akik egykor bátrak voltak, tették, amit tenniük kellett, és nem gondoltak a következményekre. Akiket bebörtönöztek, megkínoztak, kivégeztek, akik közül sokan elindultak a határ felé. „A mai fiatalokért is könyörgünk, adj tüzet a szívükbe és erősítsd meg karjukat, hogy cselekedni merjenek, és erősítsd meg őket, hogy bírják a terheket és kitartóak legyenek. Élesítsd elméjüket, hogy lássák a valóságot.”

Végül Kovács Dániel baptista lelkipásztor imádkozott azért, hogy bátran visszanézve a múltba, 1956 példájából az utódok lelkesedést tanuljanak és erőt merítsenek. „Kérjük az Atyát, hogy akik egykor lányaikat és fiaikat elveszítették a forradalomban, kapjanak örök vigaszt a mennyei királyságban. Mi pedig vágyva erre a királyságra szent vággyal akarjunk tenni ezért a városért, nemzetünkért. Áldd meg így vezetőinket, hogy bölcsen vezessék ezt az országot!”

Az ünnepség végén a történelmi egyházak képviselői helyezték el közös koszorújukat az emlékkeresztnél, az 56-os áldozatokra emlékezve, a mártírok emléktáblája mellett. Majd a közéleti vezetők koszorúztak és hajtottak fejet a hősök emléke előtt. A tisztelet és az emlékezés virágait végül az ünneplő közösség helyezte el az emlékkeresztnél.

Az ünnep méltóságát emelte Pásztor Katalin és Fersch Renáta fuvoladuója.

Forrás: Székesfehérvári Egyházmegye

Szöveg: Berta Kata

Fotó: Nagy Anikó

Magyar Kurír