A teológus Ratzinger: XVI. Benedek pápa portréjához – Szabó Ferenc SJ sorozata (2. rész)

Joseph Ratzinger teológiai tanulmányai alatt (1946–1953) az egyházatyákat, nevezetesen Szent Ágostont tanulmányozta; doktori disszertációját Szent Ágostonról, habilitációs dolgozatát pedig Szent Bonaventuráról írta. Mesterének tartotta R. Guardinit, H. de Lubacot és H. U. von Balthasart is. H. de Lubac Katolicizmus c. könyve kulcsfontosságú lett számára, de a francia jezsuita többi munkáját is tanulmányozta (pl. Corpus Mysticum). (Vö. Joseph Ratzinger, Életutam – XVI. Benedek pápa önéletírása, Szent István Társulat, 2005, 8–113.) Az ausztráliai teológusnő, Tracey Rowland is kiemeli: Ratzingerre hatással volt – a hagyományos, merev tomizmussal szemben – H. de Lubac és az ún. „új teológia”, továbbá: hatott a német teológus gondolkodására egyrészt a perszonalizmus (Mounier, Scheeler), másrészt az Ágoston–Newman–Przywara–Guardini szellemi irány (TR 18–24). Tény az, hogy a fiatal Ratzinger nemcsak a francia teológusokat, hanem a nagy francia gondolkodókat, írókat is szívesen idézte (Claudel, Marcel, Mounier). Bizonyára emiatt is felfigyeltek rá a franciák, és a Francia Akadémia 1992-ben A. Szaharov helyére tagjai közé választotta.

Hogyan lett zsinati szakértő, Frings kölni bíboros, érsek „tanácsadója” a fiatal teológusprofesszor? Erre maga Ratzinger válaszol önéletrajzában: „1959-ben XXIII. János pápa meghirdette a II. Vatikáni Zsinatot, és újra megélhettük a náci légkör fenyegetései ellenére a nyitás és a remény hangulatát, ami az egyházban és a teológiában már az első világháború óta érezhető volt, és sokak számára már a túlzott lelkesedésig nőtt. Frings bíboros a zsinat teológiájáról tartott egy előadást, amire engem a Bensbergi Katolikus Akadémia hívott meg. Így keveredtem vele egy hosszú beszélgetésbe, ami később évekig tartó együttműködésünk kiindulópontja lett. A Zsinat Központi Előkészítő Bizottságának tagjaként a bíboros megkapta a szövegtervezeteket, amiket a zsinat összehívása után az atyáknak kellett elterjeszteni megbeszélés és egyeztetés céljából. Ezeket a szövegeket rendszeresen elküldte nekem, hogy véleményezzem, és a szükséges változtatásokra javaslatokat tegyek. (…) Az utóbbi évtizedekben magától végbement bibliai és patrisztikai magújulás ezekben az előterjesztési javaslatokban alig volt fellelhető. Ezek kissé merevnek tűntek, és túlságosan kötődtek a tanított teológiához, illetve a tudósok gondolkodásmódjához, és túl kevés közük volt a lelkipásztorkodáshoz; azt azonban meg kell hagyni, hogy alapjában véve megbízhatóan és gondosan voltak kidolgozva.” (Életutam, 125–126.)

Hogy milyen várakozással nézett a II. Vatikáni Zsinat elé, arról Seewald német újságírónak egy interjúban vallott: „Azon a véleményen voltam, hogy a skolasztikus teológia abban a formájában, ahogyan megmerevedett, már nem eszköz a korral való párbeszédben a hit átadására. A hitnek ebből a páncélból ki kell lépnie, és új nyelven, a jelen helyzet iránti új nyitottsággal kell szólnia. Ugyanígy az egyházban nagyobb szabadságnak kell megnyilvánulnia. Mindebbe természetesen belejátszott egy fiatalember pátosza is.”

Amikor eljött a zsinat kezdetének napja, Frings bíboros személyi titkárával együtt Rómába vitte Ratzinger professzort is mint teológiai tanácsadóját, és elérte azt, hogy az első ülésszak vége felé hivatalos zsinati teológusnak, azaz peritusnak nevezték ki. Ratzinger bíboros életrajzában nem részletezi római élményeit, de megemlíti sok találkozását olyan nagy emberekkel, mint Henri de Lubac, Jean Daniélou, Yves Congar vagy Gérard Philips – hogy csak néhány kiemelkedő nevet említsek –, nem is beszélve a többi kontinensről származó püspökökről, illetve a kialakult kis baráti körökről (Életutam, 126–127.)

J. Ratzinger zsinati szerepléséről több ízben megemlékezik H. de Lubac bíboros zsinati jegyzeteiben (Carnets du Concile), éspedig általában Frings bíboros felszólalásai kapcsán, minthogy Ratzinger a kölni érsek teológusa volt. Híres lett Frings bíboros 1963. november 8-i felszólalása („történelmi matiné”), amikor is a Szent Officium reformját sürgette, és Ottaviani bíboros prefektus heves tiltakozását váltotta ki (Carnets II, 15) Hans Küng részletesebben mondja el az esetet. Megjegyzi, hogy Frings felszólalását teológiai tanácsadója, az ő volt kedves kollégája, Ratzinger sugallta. A bonni, münsteri, majd tübingeni fiatal Ratzinger professzor haladó nézeteiről elismerően nyilatkozott Hans Küng, akivel a tübingeni egyetemen kollégák voltak. Idézte Ratzinger 1969-es „inkvizíciókritikáját” (Das Neue Volk Gottes, 302–321), amelyet ő maga is megfogalmazhatott volna. De Küng már itt hozzáfűzi, hogy – egyesek szerint – Ratzinger bíboros, amikor a Hittani Kongregáció (a volt Szent Officium) prefektusa lett, „elárulta Frings bíboros örökségét”.

Peter Seewald legutóbbi, 2021-es monográfiája (XVI. Benedek – Egy élet, I–II.) egyes fejezeteiben részletesen beszámol Ratzinger római élményeiről, találkozásairól a zsinati ülések idején. Különösen is kiemeli a Santa Maria dell’Anima német kollégiumban Frings bíboros körül tartott összejöveteleket, teológiai megbeszéléseket (I, 355k). Itt készítették elő Frings bíborosnak a kinyilatkoztatásról szóló híres zsinati felszólalását (I, 441–442).

A zsinaton nagy viták folytak a kinyilatkoztatás forrásairól. Ezt itt csak röviden említem P. Nemeshegyi Péter SJ magyar teológus egyik tanulmányát idézve. [1] A Szentírás és szenthagyomány viszonyára vonatkozólag a II. Vatikáni Zsinat nem beszél két forrásról (ahogy a Trienti Zsinat), hanem azt hangoztatja, hogy egy a forrásuk, vagyis a jézusi evangélium, és hogy szorosan összetartoznak. „A hagyomány fontosságát hangoztató zsinati atyák megnyugtatására a szöveg kijelenti, hogy a hagyomány révén ismerjük a szentírási könyvek pontos kánonját (jegyzékét), és megvallja, hogy az egyház a kinyilatkoztatott igazságokról való bizonyosságát nem kizárólag a Szentírásból meríti (Dei verbum, 8–9). Az egyházi Tanítóhivatal feladata pedig a zsinat szerint az, hogy hitelesen értelmezze Isten írott vagy áthagyományozott szavát. Nincs azonban fölérendelve Isten igéjének, hanem annak szolgál a Szentlélek segítségével (DV, 10). Az egész egyház a Szentlélek támogatásával tovább fejleszti az apostoli hagyományt (DV, 8).” P. Nemeshegyi Péter lényegében J. Ratzinger egy nagyobb tanulmányát ismerteti. A volt zsinati peritus értékelésében megjegyzi: „Sajnos a zsinat nem beszélt a hagyományok kritikus vizsgálatáról; ugyanis nem minden, ami az egyházban hagyományosan kialakult, tekinthető a jézusi evangélium hiteles kifejtésének. Ezért szorul az egyház állandó reformra.”

A zsinati korszerűsítésről Joseph Ratzinger később, 1996-ban, már mint a Hittani Kongregáció bíboros prefektusa egy interjúban Seewaldnak válaszolva elmondta, hogy szerinte – és sokak szerint – a zsinati várakozások nem teljesültek. „Manapság elsősorban a »progresszív« emberek beszélnek az »Egyház teléről«. Tagadhatatlan, nem jött el a kereszténység új órája, hanem sok elpártolás következett be – a néhány jó kezdeményezés mellett.” „Miért történt ez?” – kérdezte, majd így válazolt: „Két indokot próbálok megadni: az első, hogy kétségtelenül túl sokat vártunk. Az Egyházat nem tudjuk mi magunk előállítani. Szolgálhatjuk, de virulása vagy hanyatlása nem egyedül a mi tevékenységektől függ. (…) A másik indok, hogy jelentős különbség támadt aközött, amit a zsinati atyák akartak, s aközött, ami a nyilvánossághoz eljutott, és a közvéleményt formálta. Az atyák »aggiornálni«, korszerűsíteni akarták a hitet – s épp ezáltal teljes súlyával akarták átadni. Ehelyett egyre inkább kialakult az a kép, hogy a reform abban áll, hogy megszabadulunk a terheinktől; megkönnyebbülünk, úgy, hogy a tulajdonképpeni reform már nem a hit radikális vállalásában, hanem bizonyos fölhígításában áll.”

Ratzinger bíboros a továbbiakban hangsúlyozza: „Alapeszmém, főleg a zsinaton, mindig az volt, hogy a hit lényegi magvát kiszabadítsuk a rárakódott héjak alól, s erőt és mozgást adjunk e magnak. Ez az impulzus életem nagy állandója. Természetesen a hivatal a dolgoknak olyan hangsúlyt ad, ami egy professzor esetében nincsen. Számomra azonban fontos, hogy ettől az állandótól, amely gyermekkorom óta meghatározta életemet, soha nem tértem el, s hogy életem ezen alapirányához hűséges maradtam.”

[1] Nemeshegyi Péter SJ, „Isten kinyilatkoztatja önmagát”, Távlatok, 79/2008; Vö. Lexikon für Theologie und Kirche, Das zweite Vatikanische Konzil, II, 1967, 498–528, 571–581.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír