Amiről Isten álmodik – Egyházmegyei ifjúsági találkozót tartottak Szombathelyen

695, szervezőkkel együtt körülbelül 750 fő, 7 helyszín, mindegyiken háromféle program „forgószínpadszerűen”: csoportos beszélgetés, kvíz és zenés áhítat (az utóbbin, aki szeretne, levelet írhat a Jóistennek; az összegyűjtött levélkéket a zárómisén a püspök megáldja). Ennyit tudunk meg útközben a szombathelyi egyházmegyei ifjúsági találkozóról, amelyet a korábbi évektől eltérően idén nem szombaton, hanem pénteken rendeztek. A részvétel önkéntes; a jelentkezőket Székely János erre a napra kikérte az iskolából.

*

Négy után kelünk, negyed hétkor már indulunk is a Ferenciek teréről, hogy üzembiztosan odaérjünk a kilences kezdésre. A sok helyszíntől első hallásra megijedünk, hiszen – egyelőre – még két helyen sem tudunk egyszerre lenni. Szerencsére fotóriporter kollégámnak több ismerőse is van a szervezők között, ezért nem érezzük magunkat teljesen elveszettnek, amikor a székesegyházhoz érkezünk. Telefonon ugyanis eddigre már elegendő információt gyűjtöttünk a programról. A látogatóközpont emeletén a püspök beszélget a résztvevőkkel, ezért első utunk oda vezet.

Az első kérdés: mi az, ami közel szokott vinni Istenhez? A válaszokban a közösségi élet, a kirándulások és a zarándoklatok, a szülőkkel-testvérekkel való misére járás, a gyónás élménye kerül elő leggyakrabban. A püspök a természetről, szülei példájáról, szolgálatként vállalt kórházi beteglátogatásokról is említést tesz. A második kérdés az, hogy kit mi távolít el a hittől. Egy kislány az evolúció és a teremtés közötti differenciára kérdez rá, valaki más a nem hívő barátokról beszél. A püspök rámutat az evolúció és a teremtés összhangjára, majd arra biztatja a gyerekeket, hogy soha ne szégyelljék a hitüket, mert hathatnak vele a többiekre. Elmeséli, hogyan álltak helyt kispaptársaival a katonaság idején, és hogyan változott meg róluk a kezdetben sokat káromkodó, gúnyolódó katonatársak véleménye. Egy fiú a modern világot tartja a hit nagy ellenségének, Székely János erre a világ túlnyomó többségének vallásosságáról beszél. Csak nálunk és Európában jellemző annyira erősen az elöregedés és elvallástalanodás, hangsúlyozza. Szóba kerül a túl sok elfoglaltság és a pénzéhség is, egy lány pedig a szenvedést hozza szóba, amelynek, mivel kórházi nővérnek tanul, gyakran szemtanúja. Fáj hallania, amikor a betegek azt mondják: az Isten elhagyta őket. Földi életünk véges, út az atyai ház felé, reagál a püspök. Az a dolgunk, hogy kis darabokban, a végén pedig egészen odaadjuk-feláldozzuk. Ha így gondolkodunk róla, a szenvedéseket is könnyebben viseljük majd. Jézusra és az ő szenvedésére gondoljunk, ha erőre van szükségünk. Sokszor kétségbe ejthet bennünket mások reménytelensége. Soha ne felejtkezzünk el arról, hogy éppen mi lehetünk azok, akik reményt visznek az ilyen helyzetekbe.

*

A következő helyszín a Don Bosco művelődési ház színházterme. A Kapucsinó programba pillantunk bele, amely Orsós Zoltán atya és Sziráki Péter érzékenyítő, a romákat sújtó előítéletek ellen fellépő programja. Péter és Zoltán profi párost alkot, színészi képességeknek sincsenek híján. Nem tanítanak, hanem élményt akarnak adni. Focilabdával dekáznak, gitároznak, és többféle módon is bemutatkoznak (de Zoltán nem árulja el azonnal, hogy pap, viszont elbüszkélkedik azzal, hogy tud traktort vezetni). Pontoztatják a teljesítményüket a gyerekekkel, majd megkérdezik tőlük, szerintük mi alapján szokták az emberek egymást megítélni. A válaszok: tanulmányi eredmények, ruházkodás, bőrszín, testalkat, értelmi képességek alapján. Aztán elénekeljük a Szeretet áradjon köztünk… kezdetű dalt, és közben Péter egy kisbaba fényképét vetíti ki. Egy pici gyerekről még senki sem szokott rosszat gondolni, egymás megkülönböztetése később kezdődik, mondja. Zoltán pedig beszámol lesújtó élményeiről, amikor cigány volta miatt lenézték, bántották.

Néhány szót nekünk is mondanak, miután a programnak vége. Pasztorációnak tartják már eleve azt is, hogy együtt lépnek fel, és hogy látható, mennyire becsülik-szeretik egymást. A cigánypasztoráció nem azt jelenti, hogy a cigányokat lelkigondozzuk, hogy velük külön foglalkozunk, vagyis ezáltal szegregáljuk őket, tudjuk meg. A feladat ehelyett az integrációjuk elősegítése, és ez a fiatalok szívén keresztül lehetséges leginkább. Ebben a korban ugyanis még kevésbé jellemző az előítéletesség.

*

A harmadik helyszín, ahova eljutunk, a Szent Márton-plébánia. Itt 167 gyereket látnak vendégül, akik érkezésünkkor éppen kvízeznek. A kérdéseket egy kispap írta, de csak a felük vallásos témájú. Amikor belépünk a terembe, egy Republic-számra vonatkozó trükkös kérdést kell megválaszolni. A kalauzunk Kiss Zsanett ifjúsági referens, civilben angol–történelem szakos hallgató. A program összeállításánál az volt a fő szempontjuk – mondja –, hogy semmiképpen se untassák a fiatalokat. Ezért nem előadást szerveztek – a szórakozásra és az elmélyülésre egyaránt lehetőséget akartak biztosítani. A fókuszban most a bérmálkozás van, mert sokan készülnek rá a résztvevők közül. A mai alkalommal azt kívánják elérni, hogy ne csak formalitás legyen majd számukra.

*

Miután kapunk egy kis szünetet, ebédelünk, sétálunk, majd fagyizás céljából bevesszük magunkat egy gyorsétterembe. A város tele van a találkozó fiataljaival. Valójában, jövök rá, mi töltjük meg most a belvárost, az összes fagyizót, kávézót, büfét. Látom, amit máskor nem láthatok: az egyházi közösséget világi környezetben. Soha máskor nem ennyire világos, mennyire átjárja a világ az egyházat, és fordítva. A gyerekek: ugyanolyan gyerekek, mint a nem vallásosak, kezükben ugyanúgy ott az elmaradhatatlan mobiltelefon, és a nehézségeik-örömeik is nagyon hasonlóak minden más fiataléihoz. Most mégis mintha két világ határvonalán mozognának. Talán ők is megérzik ma, hogy van honnét a világba menniük, és a mindennapok gondjai közül időnként hova térhetnek vissza egy kis erőért. Hogy milyen ereje van annak, ha valahová tartozunk.

*

A püspök a székesegyházban üdvözli a résztvevőket. Ujjong a székesegyház, örül az Isten ennyi fiatal láttán, vélekedik. Aztán két elődjük, Szent Márton és Brenner János példájával biztatja vendégeit. Sokféle álmotok lehet: vágyhattok házra, autóra, nyaralásra, sikerekre. De ma arra gondoljatok, hogy Isten álma mi lehet rólatok, kéri őket.

Egy fiatal számára vallásosnak lenni sokszor egyenlőnek tűnik a hátrányokkal, tiltásokkal – ezzel a gondolattal indul a prédikáció. – Pedig ez nem egészen így van: jobb lenne nagy kincsként tekinteni rá. Volt egyszer egy három nyelven beszélő, gyönyörűen éneklő zurka-madár, amelyet egy férfi elküldött távol lakó édesanyjának. Ám amikor felhívta, kiderült, hogy a madarat az anyuka nem „rendeltetésének megfelelően” használta, hanem megsütötte és megette. Ugyanígy lehetünk az életünkkel is: sokszor fel sem fogjuk, mit kezdjünk vele, pedig aki hisz, annak számára óriási kincseket tartogat. A hit előny és ajándék, boldogság és béke származik belőle annak számára, aki komolyan veszi.

A prédikáció második fele rendhagyó (mint az egész nap): Székely János a fiatalok kérdéseire válaszol. Sok egyéb mellett papi és püspöki szolgálatának szép élményeiről beszél, amikor úgy érezheti, Isten életet ad általa. Aztán visszatekint a bérmálására: hogy milyen békesség töltötte el akkor, 17 évesen. Szinte ki sem akart jönni a templomból, annyira megérintette az élmény, idézei fel.

Végül megint a fiatalok helyzetéről beszél. Hogy a világ milyen lesz, rajtatok múlik, jelenti ki határozottan. Mindegyikőtökön egyenként.

* * *

A találkozót a következő intézmények támogatták: Brenner János Hittudományi Főiskola, II. János Pál Katolikus Kollégium és Szakkollégium,
Szily János Egyházmegyei Gyűjtemény és Látogatóközpont, Püspöki Palota, Székesegyház, Szent Kvirin Szalézi Plébánia, Szent Márton Plébánia, Szombathelyi Ferences Plébánia, illetve AGORA-Savaria Filmszínház.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír