Az Eucharisztia ünneplése 125.

Nézőpont – 2022. május 22., vasárnap | 12:00

Sztankó Attila liturgikus jegyzetét olvashatják.

Felragyogván a sötétségben és a halál árnyékában ülőknek, hogy lábainkat a békesség útjára igazítsa. A Benedictus záróversének hátterében Izajás próféta sorai állnak: „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát; akik a halál árnyékának országában laknak, azokra világosság ragyog (…), hogy megnyisd a vakok szemét, kihozd a börtönből a foglyokat, a fogházból a sötétségben ülőket.” (Iz 9,1; 42,7) 

A két idézet közül az első a próféta emlékirataiból, azon belül is a béke fejedelméről (vö. Iz 8,23–9,6) szóló részből származik. A másik idézet már a Deutero-Izajásként azonosított szerzőnek az Úr szolgájáról szóló első énekből való, amely feltárja előttünk a megtérés és a Küldött gyógyító tevékenységének kapcsolatát. E gondolat hordozója a 107. zsoltár is: „Áldják tehát az Urat irgalmasságáért, az emberek fiaival művelt csodáiért, mert a szomjazók elteltek és az éhezőket eltöltötte minden jóval. Sötétségben, a halál árnyékában ültek, vasra verve, nyomorban, mert ellene szegültek Isten szavának, és megvetették a Fölséges tanácsát. Ezért nyomorúsággal törte meg szívüket, elestek, és nem volt, aki fölsegítse őket. De szorongatásukban az Úrhoz kiáltottak, s ő gyötrelmükből kiragadta őket. Kihozta őket a sötétségből s a halál árnyékából, és összetörte bilincseiket.” (Zsolt 107,8–14; vö. Iz 59,7–9; Róm 3,10–18) A megtérés gondolatát és Isten országának közelségét hangsúlyozza Máté evangélista is (vö. Mt 4,11–17).

A sötétség és a halál árnyéka (héb. calmavet) statikus jellegével szemben (vö. Jób 10,21–22; Zsolt 107,10), amely a reménytelenség, a szomorúság és a céltalan lét kifejezése, felragyog a békesség útján járás dinamikája, amely az életre vezet: „Megjelent ugyanis Üdvözítő Istenünk kegyelme minden embernek, és arra oktat minket, hogy tagadjuk meg az istentelenséget és a világi vágyakat. Éljünk józanul, igazként, istenfélelemmel ezen a világon, és várjuk a boldog reménységet, a nagy Isten és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének eljövetelét.” (Tit 2,11–13) A Tituszhoz írt levélben a szerző védelmébe veszi a hamissal szemben az igaz tanítást. Ennek kapcsán beszél Isten népének reményéről, erkölcsi kötelességeiről és azok alapjáról, Isten megváltó tettéről. A szerző számára Krisztus az Isten kegyelme (vö. 1Tim 6,14; 2Tim 1,10), aki nemcsak egyeseknek jelent meg, hanem megvilágosít minden embert (Jn 1,9; 12,46; 1Tim 4,10). Krisztus kegyelme a béke, amely Lukács számára különösen fontos, és kapcsolatban van a feltámadott megjelenésével: „Amíg ezekről beszéltek, egyszer csak maga Jézus állt közöttük, és azt mondta nekik: »Békesség nektek!«” (Lk 24,36; vö. Mik 5,4)

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria