Beer Miklós a papi hivatásról: Engedjük, hogy belénk kapaszkodjanak az emberek

– Mi vezette el ahhoz, hogy a papi hivatás mellett döntsön?

– Édesanyám sokat imádkozott azért, hogy az első fia pap legyen. Aztán apám a háborúban meghalt, így első és utolsó gyerek is voltam egyszerre, és ő továbbra is imádkozott értem. 1951-ben kitelepítettek minket Budapestről, és egy szabolcsi kitérő után végül Zebegényben telepedtünk meg a nagymamánál. Az események véletlenszerű egybeesése folytán a következő évben politikai okokból odahelyezték Esztergomból Vajda József atyát is, egy nagyon művelt, Rómában tanult, szent életű papot. Nála ministráltam, hozzá jártam gyónni, illegális cserkésztáborokba vitt – az ötvenes években ő nevelt. Később a váci gimnáziumba kerültem, ahol egy lelkes, nagyszerű pap, Pálos Frigyes atya volt a káplán.

Ahogyan közeledett az érettségi, egyértelmű lett számomra, hogy a papság az én utam. Eljött a főiskolai, egyetemi jelentkezések ideje, de még nem akartam elmondani, mi a szándékom, ezért beadtam a jelentkezésemet a Műegyetemre. Akkor az igazgató behívott, és közölte, hogy a gimnázium nem támogatja a jelentkezésemet, mert tüntető módon hittanra jártam, ministráltam, és nem léptem be a KISZ-be. A tanulmányokban ugyan osztályelső voltam, ezzel mégis az iskola szégyene lettem. Vajda atyát kérdezgettem, nem kellene-e már jelentkezni a szemináriumba, hiszen megjelent már a felhívás az Új Emberben. Azt mondta, én most csak a tanulással törődjek. Keresztapám – aki három év után tért haza a hadifogságból, és a saját családja mellett nagyon komolyan törődött velem is – májusban elvitt egy komoly beszélgetésre a Duna-partra. Megkérdezte, valóban pap akarok-e lenni, vajon nem csak azért-e, mert nem fognak felvenni az egyetemre. Elmondta, tudna segíteni, hogy az iskola ajánlása nélkül is felvegyenek. „Keresztapa, ezt én magamban eldöntöttem, tényleg pap szeretnék lenni” – válaszoltam. „Jó, akkor imádkozom érted” – mondta. Itt kimondtam a döntést. Miután leérettségiztem, Vajda atya elküldött az esztergomi érsekségre, ahol a jelentkezők listájára kerültem, majd felvettek a Központi Szemináriumba.

– Az emberi kapcsolatok sokasága, az emberekhez való közelség jellemzi a hivatásában. Honnan ered ez?

– Az Úristen felkészített az életem során az emberekkel való kapcsolattartásra és az együttérzésre. Árva gyerek voltam, ami nem egy vidám dolog, de ez az élmény felkészített arra, hogy másképp nézzek az elvált szülők gyerekeire, az árva gyerekekre. Anyámék négyen voltak testvérek, nagy család vesz körül – ma már 60-70 fő a szűk család –, ennek az élménye is bennem él. Nyolcéves gyerekként megéltem, hogy kitelepítettek, el kellett hagynunk az otthonunkat, egy idegen családhoz telepítettek be, nyomorúságos körülmények között éltünk egy Gégény nevű szabolcsi faluban. Az első két osztályt Pesten jártam, aztán egy falusi iskolába kerültem, mindkét osztályommal máig él a kapcsolatom. A váci gimnáziumi osztályommal is évente többször találkozunk. Vonaton utaztam sokat: mindennap rengeteg ember között voltam. Nincs bennem gátlás az emberekkel való kapcsolattartásban. Természetes számomra az utcán is megszólítani embereket, jó reggelt kívánni, megkérdezni, hogy vannak. Ha tehetem, ma is mindig vonaton utazom, ott mindig van alkalom a beszélgetésre. Uszodába járok, ott is remek baráti köröm van. Megköszönöm a Jóistennek, hogy mindig emberek között lehettem, az emberi sorsokat közelről láthattam.

– Hogyan lehet megőrizni ezt a közvetlenséget rektorként, püspökként?

– Szemináriumi tanári tevékenységem sem szakadt el a mindennapi élettől. Ha találkozom régi tanítványaimmal, elmondják, várták a filozófiaórákat, mert tetszett nekik, hogy azokba mindig beleszőttem a napi lelkipásztori élményeimet, örömeimet, gondjaimat, így sokat megtudtak a papi életről. Emlékezetes élményem, amikor kijött hozzám öt-hat kispap Pilismarótra, akiknek Hegelről kellett beszámolniuk. Mielőtt elkezdtük volna a beszélgetést, kimentem a temetőbe megnézni, minden rendben van-e a temetéssel, amelyet négy órakor kellett tartanom. Délután egykor a sír még nem volt kiásva, a sírásó vidáman énekelt az üres pálinkásüveg mellett. Négy órakor hogy lesz ebből temetés? Kértem még két ásót a szomszédból, mondtam a fiúknak, hogy most előbb ki kell ásni a sírt. Közben leültünk a ravatalozó lépcsőjére, ott tartottunk filozófiaórát. Minden szakmát az alapoknál kell kezdeni, egy jó pap előbb sírt ás – emlegettük sokáig ezt a bölcsességet. 

– Mit jelent püspök úr számára papnak lenni?

– A közelgő papszentelés előtt azon gondolkodom, mit fogok mondani az új papjaimnak. Mindig visszatér a gondolat, amit már néhány évvel ezelőtt mondtam: engedni, hogy belénk kapaszkodjanak az emberek. Az irgalmasság évében konkrétabban úgy fogalmaznám meg, mindig készen állni arra, hogy meghallgassuk az embereket, meghallgassuk a gondjaikat. Papnak lenni azt is jelenti, vállalni sok ember gondját, terhét, együttérzően segíteni őket.

– Milyen elképzelésekkel indult el a papi szolgálat útján, hogyan teltek az évek első állomáshelyein?

– 1966. június 19-én szenteltek pappá. Nagyon emelkedett, „röpködős” hangulatban voltam, és szerettem volna minél hamarabb misézni. Délelőtt Esztergomban pappá szenteltek, és délután Zebegényben el is mondtam az első misémet. Akkoriban helyezték oda plébánosnak Liska Zoltánt, aki egy bohém cserkészpap volt. El voltam bűvölve tőle, mert mindig jókedvű volt, viccelt, nagy hatással volt rám szabad lelkülete. Először Zuglóba kerültem, a Bosnyák térre, a szemináriumból jártam ki misézni, gyóntatni erre a hatalmas plébániára, ahol a mély vízbe dobtak. Majd az első hivatalos kápláni helyem a kőbányai Szent László-templom volt. Sok kapcsolatom megmaradt ezekből az időkből, az egykori ministránsokkal ma is tartom a kapcsolatot. Olyan szociális körülmények között éltünk, hogy azt ma el sem lehet képzelni: vaskályha volt a szobában, a heverőből kiálltak a rugók, egy asztal, egy szék és egy könyvespolc volt a szoba berendezése. De fiatal voltam és vidám, nem sokat törődtem ezzel, két szép évet töltöttem el ott. Ekkor meghalt a nagymamám, így édesanyám egyedül maradt. A zebegényi plébános kérte a püspök urat, helyezzenek a közelbe. Így kerültem Szobra, ahol szintén egy nagyon szép évet töltöttem el. Robogóval gyakran átmehettem anyámhoz Zebegénybe. Ipolydamásdra is kijártam, a szobi plébánia filiájára. Karácsonykor nagy hóban gyalog mentem oda éjféli misére, még a határőr is megállított, mit keresek ott.

– További szolgálati helyein már plébánosként tevékenykedett, egy olyan korban, amikor az egyház keze még mindig meg volt kötve.

– 1970-ben áthelyeztek Márianosztrára, ahol plébános lettem, és vihettem magammal édesanyámat is, hogy egymás gondját viseljük. Anyám főzött rám, orgonált a miséken, szép életünk volt ott is. Márianosztrán a templom a börtönudvaron van: a legjobb munkahely a településen a börtön volt, az ott dolgozók viszont nem járhattak a templomba. Nem csináltam belőle nagy problémát, háznál kereszteltem, eskettem, nagyokat kirándultunk a gyerekekkel. Az iskolaigazgató egyszer behívatott, és azt mondta, elég értelmes vagyok, mondjam meg neki, ugye én sem hiszek abban a „hülyeségben”, hogy Isten létezik: mi modern emberek vagyunk, ezzel ugye csak bolondítják az embereket. „Ki látta az Istent?” – kérdezte. „Én is értelmesnek látom igazgatónőt, mégsem látom az eszét” – válaszoltam.

Egy alkalommal tűz ütött ki az erdőben, és a hangosbemondóban meghallottam, hogy várják a férfiakat tüzet oltani. Amikor az igazgatónő meglátott lapáttal szaladni, elengedte velem a nyolcadikos fiúkat. Attól fogva nem piszkált. Elkezdtünk járni a fiatalokkal a nagymarosi találkozókra is. Sokat kirándultunk a gyerekekkel, a rendőrök, fegyőrök figyeltek, de nem történt semmi baj, nem is gondoltam akkoriban arra, hogy a papok közül emiatt többen is vannak börtönben.

1976-ban helyezett át Lékai László bíboros Pilismarótra, ahol aztán huszonegy évet töltöttem, a Pilis lábánál, a Duna-parton. Egyre több időt tölthettem a gyerekekkel, evezős túrákat, kerékpártúrákat szerveztem nekik. A nyolcvanas években már az iskolai hittanórát is a templomban tartottam. 1990-ben újraindulhatott a cserkészet, bele is vetettem magam, 1997-ig az országos elnökség tagja voltam, táborokat szerveztem. A cserkészet iránti rajongás azóta is él bennem, a legnagyszerűbb pedagógiai rendszernek tartom: természetközeli, sportos, öntevékeny, vidám nevelés. Ott lehettem általa a fiatalok között, és megélhettem, amit Mécs László írt egy versében: „e fiúkért valaki felelős”. Amikor őrségben voltam, ők aludtak, és én imádkoztam értük. Az egész Dunakanyarból jártak már hozzám ifjúsági hittanra és a cserkészcsapatba. Jó volt a cserkészet által a természetben lenni. Emlékszem egy alkalomra, amikor ültem a fűben a breviáriummal, és egy kismadár egyre közelebb jött hozzám, és én megbeszéltem vele a dolgokat…

– Aztán jött a rektori, majd a püspöki kinevezés. Hogyan fogadta?

– 1979-től tanítottam az esztergomi szemináriumban, összesen huszonöt éven keresztül oktattam filozófiát. 1997-ben az esztergom-belvárosi plébániára kerültem: ötvennégy éves voltam, azt hittem, onnan megyek majd nyugdíjba. Két év múlva hívatott Paskai László bíboros, hogy kinevezett rektornak az Esztergomi Hittudományi Főiskolára. Szomorúan hagytam ott a híveket, hiszen nem maradhattam a plébánián. Az egyik filozófiaóra után, 2000. április 2-án hívtak a nunciatúráról, be is mentem még aznap délelőtt a kis Suzukimmal. Rauber nuncius úr fogadott, és közölte, hogy a Szentatya kinevezett esztergom-budapesti segédpüspöknek. Elővette a fiókból a gyűrűt. „Honnan tudja a Szentatya, hogy nekem ekkora ujjam van?” – kérdeztem. „A Vatikánban mindent tudnak” – válaszolta mosolyogva.

– Püspökként úttörő volt azon az úton, hogy a klerikusok mellett fontos a civilek, nős diakónusok, akolitusok, lektorok beavatása az egyházi életbe. Miért tartotta ezt fontosnak?

– Egyrészt mert a papnevelésben eltöltött éveimben egészen konkrét tapasztalatot szereztem a magyar papság helyzetéről, látom a drámai létszámcsökkenést: 2000-től 2016-ig a kispapok létszáma a felére csökkent. A teológián annak idején Gál Ferenctől – akinek nagyon hálás vagyok, mert kiegyensúlyozott, világos teológiai látásmódot adott át nekünk – megtudtuk, hogy az egyetemes papság gondolata akkor, a II. vatikáni zsinat idején hangsúlyt kapott. Attól kezdve foglalkoztatott, hogyan tudjuk ezt érvényre juttatni, hogyan tudunk kilépni a klerikális szemlélet béklyóiból.

Megyéspüspökként látom, hogy valamiképpen gondoskodni kell a közösségekről. Bosák Nándor püspöktől hallottam először az akolitusszolgálatról, majd elkezdtük Máriabesnyőn a képzést, és ma már évente 25-30 jelentkezőnk van. 250 körül van az egyházmegye akolitusainak a száma, nagyszerű, rátermett férfiak. Bevesszük őket a diakónusképzésbe is, amit az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyével, Füzes Ádámmal együtt, bíboros úr áldásával végzünk. Azzal még küszködöm, vajon mi a diakónusi szolgálat Isten által elgondolt karizmája. Van két börtönlelkészünk, van kórházlelkészi, drogprevenciós szolgálat – ezek mind szép diakónusi szolgálatok. Egyházközségeket is bíztam diakónusokra, de úgy érzem, nem ez a diakónusi szolgálat lényege, hanem inkább a szociális szolgálat, vagy akár az egyházmegyei sajtószolgálat. És itt vannak a Karitász-csoportjaink is, fantasztikus, amit tesznek: havonta több mázsa élelmiszert kapunk ingyen és osztunk szét, a közmunkaprogramba, a háztáji gazdálkodásba, helyi piacokba is belekezdtünk. A szociális otthonok vezetését is rábízhatjuk a civilekre: mindig arra kell figyelnünk, mit akar a Jóisten. Ott vannak ezek a nagyszerű emberek ezekre a feladatokra, csak meg kell szólítani őket.

– Püspökként sem vesztette el kapcsolatát a szegényekkel. Mit jelent a velük való találkozás?

– Zebegényben az ötvenes években nehéz volt az élet, a nagymamám, az édesanyám is özvegy volt, szegények voltunk. Jártunk az erdőre fát gyűjteni, megműveltük a kertet, volt kecskénk, megtanultam a napi munkát. Gimnazistaként két nyáron is a váci püspökségen voltam „konyhalány”, diákmunkát végeztem. Plébánosként, de még rektorként is néha azokat a ruhákat hordtam, amelyeket a titkárnő talált nekem a használtruha-szállítmányokban. Kimostuk, és örültem neki. Nem voltam elkényeztetve, ez az élmény segít jobban megérteni a szegényeket.

Az egyházmegyében találkozom a cigányság problémáival, látom a mérhetetlen nyomort. Ezt csak akkor lehet látni, ha az ember bemegy a putrikba. A kilátástalanság, a munkanélküliség, az iskolából való kimaradás… erre nem mondhatjuk, hogy „mi közünk hozzá?”. Nagyon fontos szempont a papi életünkben, hogy együtt tudjunk érezni az emberekkel, anyagi és szociális problémáikkal, és az is fontos, hogy ne igényeljünk a magunk számára luxusdolgokat.

Sokan furcsállják, hogy Ferenc pápa nem jár a Castel Gandolfó-i rezidenciára. Több mint húsz éven át nem voltam szabadságon én sem. De az is igaz, hogy el vagyok kényeztetve: itt vagyok a Duna-parton, a Pilis, a Börzsöny lábánál, ki kívánhatna ennél szebbet! Ráadásul van egy püspöki birtokom: „kibéreltem” magamnak egy 20 × 20 centis területet, ahonnan rá lehet látni a Dunára.

– Ötven év tapasztalata alapján mit mondana a fiatal papoknak arról, hogyan lehet örömben megélni a szolgálatot?

– Gyerekkoromtól kezdve szerettem nézni a csillagokat. Néha csendes estéken most is felnézek rájuk, és visszasugárzik rám, mennyi gyönyörűség vesz körül. Ahogyan Ferenc pápa is tanítja, fontos észrevenni Isten irgalmas szeretetét – és megelégedve megköszönni mindent. Ezt tartom a döntő kérdésnek: irigykedem-e másokra, igényelek-e többet, panaszkodom-e állandóan amiatt, amim nincs, ahelyett hogy észrevenném, mi mindent kapok.

Régi tervem, hogy ha nyugdíjas leszek és ráérek írni, akkor a hála teológiájáról írok majd. Amikor az ember a tudatára ébred annak, mennyi mindenért lehet hálás, akkor ott van benne az öröm, a béke. Ezt szeretném átadni másoknak is: ne mindig másokat irigyeljenek. Mint a gyerekek a tornasorban: ha mindig azokra nézünk, akik előttünk állnak, akkor elégedetlenek, nyugtalanok leszünk, de ha észrevesszük, hányan vannak mögöttünk, sokkal nehezebb körülmények között, akkor nem panaszkodunk.

Tudom, a Jóisten ajándéka, hogy ilyen természetet adott. Persze tudok dühös is lenni, ha becsapnak vagy csalódnom kell, de gyorsan túl tudok lenni rajta. Ilyenkor elmondom Arany János Epilogusából, hogy „Nem pöröltem, – / Félreálltam, letöröltem. / Hiszen az útfélen itt-ott, / Egy kis virág nekem nyitott”. Ezt tartom az életfilozófiámnak.

– Ötven év papság után mire kéri imáiban a Jóistent?

– Egyre többször gondolok arra, hogy szépen tudjam átadni a püspöki szolgálatot: tudjam elengedni, tudjak félreállni. És arra is gondolok, hogyan készülök az Istenhez. Hetvenhárom éves vagyok. Fiatalon már a hatvan-hetven éves ember nagyon öregnek tűnt. „Ilyen öreg sosem voltam még, mint ma” – viccelődtem valamelyik nap, aztán arra gondoltam, hogy ilyen közel sem voltam még az elköltözéshez, mint ma. Úgy képzelem el az elkövetkezendő éveket, hogy átadom a szolgálatot, és tudok készülni a nagy találkozásra. 

Fotó: Merényi Zita

Kuzmányi István/Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír