Egy hivatás a „csodalábas” gyermekekért – Beszélgetés a hit és az orvoslás kapcsolatáról

– Jézus azt mondta: „Aki egyet befogad e legkisebbek közül, engem fogad be.” Kalazanci Szent József, a piarista rend alapítója pedig a leginkább rászoruló gyermekeknek szentelte az életét. Piarista diákként hatott Önre a pályaválasztásában Kalazancius példája és Jézus tanítása?

– Tudat alatt hathatott rám mindkettő, főként az utóbbi, hiszen egy keresztény ember egész életét végigkíséri Jézus tanítása. De a pályaválasztásomban tudatos szinten nem befolyásoltak ilyen motivációk.

Ahogy én látom, általában inkább a hivatás találja meg az embert, mint fordítva.

Amikor aztán elkezd valaki egy adott szakterületen dolgozni, akkor látja csak igazán, hogy valóban rászabták-e azt a szerepkört. Nemcsak arra gondolok, hogy felkészült-e rá szakmailag, hanem arra is, hogy alkalmas-e rá emberileg. Több olyan kollégát láttam már, akik kiváló szakemberek voltak, de nem illett a személyiségükhöz, hogy gyerekekkel foglalkozzanak. Mások kiválóan értettek a gyerekek nyelvén, de a szakmai felkészültségük nem volt megfelelő. Egy jó gyermekortopédusban e kettőnek egyszerre kell jelen lennie, és úgy gondolom, ez olyan adottság, amit odafentről, a Jóistentől kapunk.

Hiszem, hogy a Jóisten vezetett el a hivatásomhoz, ahhoz, hogy dongalábas és más, súlyosan sérült gyermekek gyógyításával foglalkozzam, s úgymond ingyenesen, a társadalombiztosítás által támogatott formában tegyem ezt. De sohasem volt ez tudatos döntés részemről, nem gondoltam arra, hogy igen, Jézus ezt tanította, akkor gyerünk, csináljuk ezt. Inkább tudat alatti hatásról és utólagos felismerésről, rácsodálkozásról beszélnék.     

– Hogyan került kapcsolatba a vallással? Hol gyökerezik a személyes Isten-kapcsolata?

– Én édesanyámtól kaptam a vallásosságot, ő pedig az édesapjától és a nagymamájától. Hatéves koromban lettem elsőáldozó, pedig az 1970-es évek végén még megszólták azt a szülőt, akinek hittanra járt a gyereke. Szüleim, nagyszüleim a saját bőrükön tapasztalták meg a hitük miatti kirekesztettséget, a továbbtanulástól való elzártságot. Gyerekkoromban még jellemző volt, hogy csak az udvaron, halkan beszéltünk a templomról, és nem volt szabad nagydobra verni, hogy hittanra járunk. Édesanyám mellett fontos megemlítenem a piarista Kállay Emil atyát és a Szent Imre-plébánián tartott hittanóráit. Nagyszerű közösség alakult ki ott, aminek máig élő baráti kapcsolatokat köszönhetek. Ehhez adódott hozzá a piaristák vallásos nevelése.

– Orvosként segíti Önt a hivatásában az, hogy hívő ember, és bármiben támaszkodhat Istenre?

– Tele van ez a hivatás buktatókkal, főként morális értelemben: ilyen volt egyfelől a hálapénzrendszer, másfelől az, hogy az ember akár olyan áron is kitartson a hivatása mellett, hogy adott esetben nélkülöznie kell. Amikor elhatároztam, hogy gyermekortopédus leszek, tudtam, hogy soha nem lesz jachtom az Adriai-tengeren. Nem vagyok büszke azokra az évekre, amikor pénzt fogadtam el azért, hogy megmaradjak a szakma számára itthon, de talán még időben meg tudtam hozni a döntést, hogy ennek legyen vége. Azóta nyugodtabban alszom és szabadabbnak érzem magam, mint előtte.

Meg tudok elégedni azzal, amim van, és ez hatalmas ajándék. Ez döntés is volt, de alkati és szocializációs kérdés is. Nem hiszem, hogy Isten nélkül bárki képes lenne hosszabb időn át áldozatot vállalni másokért, lemondani dolgokról, és ha kell, felemelni a hangját azokért, akik kicsik és nincs szavuk. Jezsuita barátaim nagy hatással voltak rám, amikor arra biztattak, ha egy döntéstől csak az tart vissza, hogy mit szólnak hozzá mások, vagy az, hogy félek a következményektől, akkor gondos mérlegelés után ugyan, de bátran lépjek.

Jobb a nehezebb utat választani, mert az igazságtalanságra akkor is fel kell hívni a figyelmet, ha másoknak ez nem tetszik.

Ezzel a gondolatkörrel teljesen azonosultam, és őszintén szólva gyakran szenvedtem is emiatt az elmúlt huszonöt évben, mert sokaknak nem tetszett, amikor határozottan kiálltam amellett, amit igaznak véltem.  

Szerencsés vagyok, mert a feleségem vallásos, a baráti körömhöz tartozók jó része is hívő. Négy gyermekem van, a baráti családok is sokgyermekesek, tehát van egy erős hátországom, egy közösségem, akikkel együtt megélhetem az istenhitemet. Úgy gondolom, mindenekelőtt ennek köszönhetem, hogy nem roppantam össze útközben, és még mindig a pályán vagyok. Tisztelettel és hálával gondolok azokra a kollégáimra is, akik mellettem állnak, kitartanak, és bevallottan nem istenhívők. Jó emberek, erős hátteret jelentenek ők is. Talán nem is gondolják, hogy igazából nem Istennel, hanem egyfajta torz istenképpel van bajuk.

– Istent még kereső ismerőseim időnként felteszik a kérdést, hogy ha van Isten, és szeret minket, miért hagyja, hogy ennyi rossz dolog történjen a világban.

– Az egyik példaképem, Nemeshegyi Péter jezsuita atya mondta egyszer ezzel kapcsolatban: „Azért lesz pár szúrós kérdésem a Jóistenhez”. Pedig ő aztán nagyon közel állt Krisztushoz. Miért hal meg egy hétgyermekes édesanya Covidban? Az ilyen a kérdésekre nincs válaszom, legalábbis olyan, ami engem megnyugtatna.

A dongaláb kérdése az én szememben kicsit más. Az első időkben került hozzám egy-két olyan gyermek, akiknek a lábán a legnagyobb odafigyeléssel sem tudtam javítani. Ezt teljes kudarcként éltem meg.  Ekkor találkoztam a Ponseti-technikával, amely megmutatta, hogy igenis lehet jól kezelni a bonyolultabb dongalábas eseteket is, ráadásul nagy műtéti beavatkozás nélkül.  Rengeteg hálát tapasztalok. Amióta ezzel a technikával dolgozom, kicsit jobban elfogadható számomra a szenvedés és a látott javulás aránya.

Úgy érzem, üres kézzel jöttem erre a világra, és úgy is fogok távozni egyszer, de a Jóisten adott számomra egy olyan hivatást és hozzá tehetséget, aminek köszönhetően a két végpont között tudok valamit könnyíteni, jobbítani ezeknek a gyerekeknek és a szüleiknek az életén.

A családomban is éltünk át nehézségeket. A testvéremnek orvosi műhiba miatt nagyon súlyosan sérülten születetett a gyermeke, akit tizenöt éven át odaadóan gondozott a családjával. Amikor Álmos váratlanul elment közülünk, mosolyogva ment el. Meghatározó élmény volt ezt látni. Ez is erősen befolyásolt abban, hogy a dongalábas gyerekek mellett súlyosan sérült gyerekekkel is foglalkozom. Ez nyilván nem magyarázat a világon tapasztalható minden szenvedésre, de valamiféle választ mégiscsak ad nekem:

végső soron minden a javunkra válhat. De ez nem automatizmus, ezzel dolgozni kell, sokat.

Hitem szerint a rossz dolgokat nem Isten küldi nekünk, hogy tanuljunk belőlük. Viszont ő adja a képességet arra, hogy az ilyen mély fájdalmakból, szenvedésekből és nehézségekből is pozitívan tudjunk kijönni, és képesek legyünk folytatni az utunkat. Az én Istenem a szenvedésben és az örömben is velem lévő, az emmauszi utat velem együtt járó, élő Isten. Nem valahonnan egy pálmafa alól, koktéllal a kezében nézi, amikor szenvedünk itt, a Földön, hanem mindvégig velünk van a szenvedésben, és soha nem hagy bennünket egyedül. Nem tudunk olyan kilátástalan helyzetbe kerülni, vagy olyan mélypontra jutni, ahol ne állna ott mellettünk, és ne fogná a kezünket.  

– Kérem, meséljen Ignacio Ponsetiről, akiről Tom Brokaw amerikai újságíró azt írta, ő „Isten ajándéka a dongalábas gyermekeknek”.

– Személyesen is találkoztam vele egyszer. Később, amikor már hét éve dolgoztunk Magyarországon a Ponseti-technikával, kijutottam Iowába, ahol az akkori szakmai örökösével dolgozhattam együtt, és tőle tanulhattam. Ponseti nagyon közvetlen, barátságos ember volt. Még a halála előtti napokban, kilencvenöt évesen is dolgozott; elképesztő, mennyi kitartás, motiváció és lendület volt benne. Hetvenéves volt, amikor tanítani kezdte a kollégáját, akitől aztán én is tanultam a módszerét, s utána még huszonöt éven át dolgozott együtt vele.

Mindvégig az vezérelte, hogy segítsen másokon, és száz százalékig odatette magát a gyermekekért. Pedig szinte egész életében ellenszélben dolgozott. 1946-ban kezdte alkalmazni a technikáját, de a világ még ötven éven át nem volt hajlandó elfogadni, amit a dongalábas gyermekek kezelésével kapcsolatban mondott, még hazájában sem ismerték el. Híres mondása volt, hogy a „klasszikus sebészi megoldás nem valódi válasz”. 2009-ben halt meg. Még megérhette, hogy lassan az egész világ alkalmazni kezdte a módszerét, beleértve Magyarországot is.

Számomra ő példakép, az az ember, aki tényleg az egész életét arra áldozta, hogy segítsen ezeken a kisgyerekeken. Mindezt nehéz körülmények között tette, és úgy, hogy Amerikában is az számít nagy sebésznek, aki bravúros műtétek sorát végzi el, nem pedig az, aki csecsemőkkel és holmi gipszekkel babrál. Egy forradalmian új, kevesebb fájdalommal és kisebb műtéti beavatkozással járó módszert talált ki, mégis a felkapott, jó nevű sebészek árnyékában élte le az életét, de örömmel és büszkén vállalta ezt.

Az ő példája is azt mutatja, hogy az életben a legnagyobb tettek nem mindig látványosak.    

– Az ország számos távoli pontjáról még ma is heti rendszerességgel Önhöz hordják a szülők kezelésekre a dongalábas gyermekeiket, mert sok helyen még mindig nem a Ponseti-technikát alkalmazzák a szakorvosok. Milyennek látja a jövőt e tekintetben?

– Mára eljutottunk odáig, hogy idehaza nyíltan senki nem kérdőjelezi meg, hogy dongaláb esetén a Ponseti-technika az elsődlegesen alkalmazandó terápia. A szakmai kollégiumtól én kaptam felkérést arra, hogy a módszer szakmai protokollját korszerűsítsem, egységes formába öntsem, így hivatalosan is ez lesz az elfogadott technika. Hogy mégis sokan az ország távoli vidékeiről is hozzám járnak gipszelésekre, az azért van, mert még mindig vannak olyan idősebb kollégák, akik a régi rutin szerint járnak el, nem követik a szakma fejlődését. Őket sajnos nagyon nehéz meggyőzni arról, hogy a Ponseti-technika a helyes módszer. A rögvalóság pedig az, hogy a végén az ilyen – még mindig a régi, „klasszikus” sebészi megoldás szerint dolgozó kollégák által kezelt – gyerekek is nálunk kötnek ki. Sokszor sajnos számos nem túl szerencsés műtét, sok-sok rosszul felhelyezett gipsz után, megviselt állapotban, és az ideálisnál idősebb életkorban, amikor már kevésbé könnyen alakíthatók a lábak. De ha nehezebben is, rajtuk is szoktunk tudni segíteni.

Wallace B. Lehmann professzor 2005-ben, hetvenéves korában így vallott egy előadásában: „Én majd negyven évig alkalmaztam a kiterjesztett sebészi feltárást, tíz éve váltottam a Ponseti-technikára, és biztosíthatom magukat, hogy ez sokkal jobban működik. Ha én váltottam ennyi év után, akkor higgyék el, hogy maguknak is menni fog!” Ez olyan egyértelmű üzenet volt, ami engem ott és akkor egy életre irányba állított. Ha ez a professzor hatvanévesen felismerte, hogy időközben született egy hatékonyabb módszer annál, amit addig évtizedeken át alkalmazott, akkor egyáltalán nem tartom elfogadhatónak, ha valaki hiúsági kérdést csinál ebből.

Orvosként senkinek nincs joga elhanyagolni a tudomány fejlődését.

Aki körültekintően megvizsgálja az eredményeket és a módszer leírását, az átáll erre a technikára, mert most már ez a legjobb.

Alapvetően bizakodóan tekintek a jövőbe, mert látom, hogy az országban egyre többfelé dugja ki a fejét egy-egy „palánta”, aki valóban Ponseti szerint dolgozik, ha elakad, tanácsot kér, és örömmel együttműködik velünk. Nagyon bízom a fiatalokban, és abban, hogy tíz év múlva már mindenhol ezt a módszert fogják alkalmazni itthon, és mindenütt helyesen fogják alkalmazni. Nagyon remélem, hogy én is itt leszek még, és mindenben tudom majd segíteni őket.

Szerző: Borbás Bálint

Fotó: Piarista.hu

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. október 10-i számában jelent meg.