Egy modern klasszikus távozása – Elhunyt Eberhard Jüngel evangélikus teológus

Kevesen voltak, akik ne vitatkoztak volna vele, de még kevesebben voltak, akik ne övezték volna kitüntetett tisztelettel a 86 éves korában, szeptember 28-án elhunyt Eberhard Jüngelt. Az utóbbi években már egyre több betegséggel küszködött, kisebb-nagyobb balesetei is szaporodtak, és az elmúlt hónapokat már ágyhoz kötve volt kénytelen tölteni. Már csak a gondolatait tudja vándorútra engedni a szobáján kívülre, mondogatta a barátainak, az pedig elég veszélyes dolog, mert nem mindig jönnek vissza. Ezen a különös, kissé szarkasztikus humorérzéken kívül utolsó hónapjainak helyszíne is rendkívül jellemző volt rá: nem hagyta el Tübingent, az egyetemi várost, ahol 1969-ben kezdett tanítani, és számtalan egyéb felkérést és ajánlatot visszautasítva egészen 2004-ig itt is oktatott.

Nem akármilyen tanár volt Eberhard Jüngel. Dogmatikai nagyelőadásaira érdemes volt legalább negyedórával a kezdés előtt megérkezni, máskülönben könnyen csak a szomszédos teremből követhette figyelemmel őket az érdeklődő. A tübingeni professzor irtózott a tudatlanságot kegyeskedéssel és a következetes gondolkodás hiányát harsány nagyotmondással leplező magatartásformától, és már csak ezért is ragaszkodott az európai teológia- és filozófiatörténet legjelentősebb alkotásainak részletes, aprólékos és szigorú elemzéséhez. Gondolkodásmódja és humora összetéveszthetetlen volt, s főként sziporkázó, de mindig következetességre törekvő gondolkodásával vívta ki a világ teológiai nyilvánosságának nagyrabecsülését, nem pedig azzal, hogy élénk jelenlétet biztosított magának a nyilvános térben. E szempontból egészen másként viselkedett, mint számos tübingeni kollégája (például Hans Küng és Jürgen Moltmann), amiben alighanem kelet-németországi származása is közrejátszott.

Eberhard Jüngel ugyanis 1934. december 5-én a német protestantizmus egyik fellegvárának számító Magdeburgban született, amelyet a II. világháború után az NDK területéhez soroltak. Nem érezte otthonosan magát a kommunista közegben, és már tizenévesen oly határozottan kiállt az igazságért, hogy egy nappal az érettségi vizsgája előtt eltávolították a középiskolájából. Csakis a teológiai tanulmányokat tudta elképzelni a maga számára, mert az egyházat tartotta az egyetlen területnek a sztálinista világban, ahol ki lehet mondani az igazságot. Bár később módja nyílt arra, hogy kora legnagyobbjainál tanuljon Svájcban (Zürichben Gerhard Ebeling, Bázelben Karl Barth volt a tanára, Ebelingen keresztül megismerkedett Rudolf Bultmann-nal, aki pedig Martin Heideggernek mutatta be), sőt 1966 és 1969 között taníthatott is Zürichben, amikor megkapta tübingeni katedráját, sokáig továbbra sem igényelt nyugat-német útlevelet, így már az első időktől fogva el volt zárva a nemzetközi utazásoktól. Amiről lemondott a külsőségek terén, azért klasszikus rangra emelkedő életművének keretei között bőségesen kárpótolni tudta magát.

Eberhard Jüngel esetében olyan gondolkodóval kerül szembe az ember, aki mindennél súlyosabb tragédiát lát abban, hogy az európai újkorban az ember foglyává vált Isten. Legalábbis abban az értelemben, hogy Isten jelentősége immár kizárólag ahhoz kötődik, amit az ember szempontjából, az emberre nézve jelenteni tud. Isten már csak azért fontos, mert az ember számára fontos, és Istennel kapcsolatban csak az fogadható el, amit az ember elgondolhatónak tart. Az újkori kereszténység ily módon megmenti és hangoztatja ugyan Isten eszméjét, de már nem számol a valóságos, igazi, élő Istennel, akinek lehetőségei nem merülnek ki abban, amit az ember elgondolhatónak tart. A protestáns teológiában ez a kérdéskör főként a „természetes teológia” problémája köré szerveződik: vajon alkothat-e az ember saját értelme és a világ alapján olyan elgondolást Istenről, amelyet nem kell megváltoztatnia alapjában, ha konkrétan megismeri Isten tényleges történelmi megjelenését és cselekvését – azaz a Názáreti Jézust? Vajon változatlanul hagyja-e az Istenről szóló klasszikus tanítást a Názáreti Jézus élete és halála? Nem kell-e másként beszélnünk Istenről, ha tudunk Jézus haláláról?

Ezek Eberhard Jüngel nagy kérdései, amelyek nyomán főként először 1977-ben megjelent (azóta több kiadást is megért) főművében, A világ titkaként felfogott Istenben igyekezett lépéseket tenni annak érdekében, hogy a Jézus fényében kidolgozott valódi szentháromságtan eltávolodjon a tökéletes és szenvedésmentes Isten filozófiai jegyeket viselő képétől. Jézus halála mindent megváltoztat, amit Istenről gondolni hajlamosak lennénk, hangsúlyozza Jüngel, és pontosan azt kéri számon a keresztény teológián, hogy miért nem veszi komolyan ennek a halálnak az eseményét, s miért nem ennek alapján közelíti meg Isten létét. Jól látható tehát, hogy igazi tanítványa Luthernek, hiszen éppen úgy riasztja a Megfeszítettől függetlenül emlegetett isteni változatlanság és szenvedésmentesség, ahogyan Luthert riasztotta a „kereszt teológiája” helyébe állított „dicsőségteológia”.

Mi sem természetesebb, mint hogy Eberhard Jüngel katolikus olvasóiban egy sor ellenvetés fogalmazódik meg ezzel a filozófiai tulajdonságokkal felruházott Istent és a Megfeszített fényében megismert Szentháromságot szembeállító elgondolásokkal szemben. Jól is teszi a katolikus olvasó, ha vitába száll e modern protestáns klasszikussal, de érdemes körültekintőnek lennie: könnyen olyan ellenféllel találhatja szemben magát, aki jobban ismeri a katolikus és a filozófiai hagyományokat, mint ő maga. Ám akit vitára sarkallnak a nézetei, még az is szüntelen frissesség és meglepetések forrására bukkanhat Jüngel prédikációiban, amelyek nem kevesebb, mint hét kötetben érhetők el.

A Tübingenben és másutt igét hirdető professzor prédikációiban a keresztény közösséget szerető teológus szólal meg. A beszédekben lépten-nyomon megszólított „kedves gyülekezet” tagjai főként abban tapasztalhatták meg Eberhard Jüngel szeretetét, hogy mindig magát az adott szentírási szöveget akarta megvilágítani számukra, mégpedig úgy, hogy az emberi elképzelésekhez képest mindig másnak mutatkozó Isten történelmi útjait tárta fel előttük. Miért akarták az ókeresztény korban sokan kitörölni az evangéliumokból Jézus könnyeit, és miért nélkülözhetetlenek számunkra? Miért pont a sátán a legnagyobb élősködő? Mit akar valójában, aki szeret valakit? Az efféle kérdéseket boncolgató beszédek ritmusa, ismétlései és fordulatai Karl Barth igazi tanítványának mutatják Jüngelt, aki mesteréhez hasonlóan két dologról tudott a legtöbbet: Isten meghökkentő életteliségéről és szeretetéről. Életműve iránt pedig csak az maradhat közömbös, aki úgy véli, hogy már nincs mit megtudnia e kettőről.

Fotó: swp.de; faz.net

Magyar Kurír